A kereskedelmi utaktól és a partvidék szervezett államaitól távol eső, a Sheral lábáig húzódó hatalmas síkság központi része félsivatagos táj tövises bokrokkal, itatóhelytől itatóhelyig vándorló állatcsordákkal, ahol a hírhedt szárazvihar, a ghaddo az úr, melynek porfellegei gyakran borítanak vörös leplet Abaszisz déli tartományaira.
Az északi és déli peremvidékeken a Quiron-tenger felől érkező téli esőknek, illetve a Sheralból lefutó folyóknak köszönhetően dúsabb a növényzet; hatalmas, göcsörtös fák emelik lombkoronájukat a lábnyi magas fűvel borított lapály fölé, amelyen itt-ott ritkás ligetek zöldellnek. Az állatvilág lenyűgözően gazdag és változatos: oroszlánok és leopárdok kerülgetik a kérődzők tízezres csordáit, az égen keselyűk köröznek. A lapos vidéken kanyargó vizeket miazmás gőzöket párálló mocsarak kísérik.
A síkságot uraló bestiákkal a dzsad arénák vadjainak befogására szakosodott kereskedők ismertették meg a civilizált országok lakóit. Főleg Damak és Alessis irányából indulnak a pusztába a rácsos kocsik sorával vonuló karavánok. Bár a halálozási arány magas, az üzlet nagy haszonnal kecsegtet; egy-egy erőtől duzzadó példányért akár 20–30 aranyat is fizetnek az arénatulajdonosok.
A síkság monotonitását csak nyugaton törik meg szeszélyes alakú sziklahalmazok, az Ediomadtól délnyugatra fekvő Hammuni-magasföld előhírnökei. A száz színben játszó homokkő üregeiben fészkelő rúkhmadarak és más, boldogabb tájakon kihaltnak vélt bestiák gondoskodnak arról, hogy ember minél ritkábban forduljon meg errefelé. A zegzugos völgyek tagolta táj délnyugat felé a Tinolok méregzöld dzsungel födte láncába olvad.
A térség névadójának, Darmein Kwyn’Lior híres ötödkori hadvezér-stratégának nevéhez fűződnek a II. expedíciós hadjárat (kb. P.e. 14 800–14 770) sikerei, Hantar városának visszafoglalása, és M'zium templomerődjeinek lerombolása. Elsőként ő alkalmazott harci elefántokat és dzsungelharcra kiképzett könnyűfegyverzetű egységeket a kyr hadseregben. Végzete is e földön érte utol: mérgezett lövedék sebezte meg Kizimwar királyi városának ostromakor. Testét utolsó győzelme helyszínén, a Sheral lábainál elterülő dzsungelvárosban helyezték örök nyugalomra. Az eltelt évezredek alatt feledésbe merült, hogy merre is találhatók ezek a romvárosok, de a Hetedkor kalandorai azóta is nyughatatlan szenvedéllyel kutatnak utánuk. Közülük ugyanis számosan szeretnék megszerezni Kwyn’Lior legendás csatavértjét, Todsallar fegyverkovácsainak óezüst remekművét – ám azok, akik az Elátkozott Vidéken átvergődve rábukkannak Kizimwar romjaira, kincsek helyett csak borzalmas emlékekkel térnek vissza.
Habár ezen a vidéken már az Ötödkor hajnalán fejlett emberi kultúrák virágoztak, a Sheral északi lejtőin fekvő Hantar és Oole’mayo létéről csak málladozó romok és kyr hadijelentések regélnek; mostanra Kyria pusztai védvonalából, az ymcharrból sem maradt több bozóttal lepett sáncoknál. Ryek volt az utolsó állam, amely több-kevesebb sikerrel próbálta sarka alá tiporni az itt élő népeket – aminek következtében a régió szinte teljesen elnéptelenedett. Azóta egyetlen uralkodóban sem volt meg a kellő elszántság ahhoz, hogy elfoglalja a szavannai törzsszövetségek lakta, nyersanyagokban szegény területet, noha egy ilyen hadjárat látszólag csekély ellenállásba ütközne.
A Kwyn’Lior-alföldet az asziszokhoz hasonlóan zömök testalkatú, barna bőrű pásztornépek lakják, ezek közül a legnagyobbak a ksim’wa, sehwana és batad törzsek. A civilizált világban keveset tudnak róluk; a partvidék lakói az Abaszisz határvidékét megjárt utazók beszámolóiból és a Fahéjút kalmárainak rémtörténeteiből szerezték ismereteiket. Ahol a helyi adottságok engedik, marhacsordákat terelgetve vonulnak legelőről legelőre, s a gulyákat apró, szívós lovak hátán kísérik. Talán különös étrendjüknek – mely marhahús mellett tejjel és vadmézzel kevert vérből áll – köszönhetően feltűnően egészségesek, izmosak és hosszú életűek. Kelevézzel és bőrpajzsokkal küzdenek, de közelharcban csak csiszolt kőből készült szekercéikre hagyatkozhatnak. Ennek oka az, hogy földjükön sehol sem találni vasat, így minden fémeszközt a partvidékről kénytelenek beszerezni. Ez hatalmas hátrányt jelent számukra, amit csak a portyázásban és rajtaütésben való jártasságuk ellensúlyoz valamelyest. Kezükre játszanak lakóhelyük adottságai: a területükre betörő seregeknek először az áthatolhatatlan mocsarakkal, a rovarok hadával és az iható víz hiányával kell megküzdeniük. Töviskerítéssel megerősített táboraikban a marhakarámokat védelmezik legelszántabban, hiszen ezek az állatok jelentik minden vagyonukat. Béke idején az Abaszisz déli határai mentén kóborló pásztorok évente egyszer hatalmas csordákat hajtanak északra, a soraidai vásárra, ahol jószágaikat edényekre és vaskésekre cserélik. A forró éghajlaton kevés ruhát viselnek, általában csak egy háncs ágyékkötőt, de némelyik törzsnél még azt sem. Egyetlen feltűnő ruhadarabjuk az a fél arcukat takaró bőrmaszk, amelyet felnőttkorukban sosem vetnek le idegen előtt. Bár Toranik népe úgy tartja, a pusztalakók álarca vicsorgó démonpofát takar, ez nyilvánvalóan dajkamese; ők csupán az arcukat beborító sors-tetoválásokat védelmezik ily módon az ártó szellemek pillantásától. Szívesen festik magukat vörös, okker és fehér földfestékkel. Az állat- és természetszellemeknek jeles alkalmakkor közös révülettel adóznak, amit bizonyos pozsgás növények nedvének elfogyasztásával és többnapos körtánccal érnek el. Mindazonáltal némely törzsek valódi isteneket is tisztelnek; legfőként az „Arctalan” névvel illetett, egyszerre nő és férfi entitást, aki hitük szerint a világ alkotója, s aki önmaga szüntelen kettéosztásával hozza létre a teremtett lények változatos sokaságát.
AJÁNLOM AZ OLDALT
