A Tiadlan és Niare közé beékelődő vidék általánosan elterjedt nevét két szélesen elterpeszkedő, kopott röghegységről kapta. A határon húzódó Gro-hegység ork neve – „fogsor”, „fűrész” – utal a hegyek alakjára. A palából álló fő vonulat átlagosan mindössze 1500-1800 láb magas – és még legégretörőbb csúcsa sem több 2800 lábnál –, ám igen tagolt. Meredek hegyoldalai, merész bércei és kanyargós szurdokai miatt emberi láb számára csak néhány helyen járható. Bár a hágókat a határ tiadlani oldalán kolostorerődök sora őrzi a vadontól, az ork törzsek felderítői ismerik a leglehetetlenebb helyeken húzódó ösvényeket is, amelyeken át eljuthatnak a gazdag zsákmányt kínáló alföldre.
A Tiadlan és Gro-Ugon közti hágókat őrző kolostorok egyszerre színhelyei a lélek felemelését célzó békés meditációknak és a határon vívott, utolsó vérig tartó küzdelmekre való felkészülésnek. Számos hasonlóságot mutatnak a Titkos Szekta kolostorerődjeivel – s ezt igen kevesen tulajdonítják pusztán a véletlen művének…
A karakterek a Látók nevű ork törzs azon tagjai, akik különösképp kitüntették magukat a Tiadlan és Gro-Ugon közti hágókat őrző Türkiz Lampion kolostor ostromakor. Jutalmul már a győzelmi lakoma első napján egy igen veszedelmes küldetéssel bízza meg őket a bölcs törzsfő: sürgősen el kell juttatniuk egy toroni boszorkánymestert a nemrég feldúlt Lemtora nevű tiadlani városba, hogy ott végrehajtson valamiféle szertartást. Már az út kezdetén kiderül azonban, hogy a toroni hagymázas őrült, aki az elveszett lelkek feláldozásával akar valamiféle szörnyeteget Tiadlanra idézi. Ez pedig igen aljas, harcoshoz nem illő cselekedet, arról nem is beszélve, hogy a megidézendő lény esetleg az összes élőt igyekszik majd elpusztítani, az orkokat is beleértve. Ugyanakkor a legyőzése dicsőséges haditett lehetne… Talán ezért bízta rájuk a vasasok vezére Trog Durt, a legendás erejű buzogányt? A dilemmát csak nehezítik a távolból érkező zajok: mintha egy egész sereg közeledne, hogy megbosszulja a kolostor vesztét. Megkockáztassák az alaposabb felderítést, vagy rögtön visszafordulnak, hogy figyelmeztessék társaikat? Egyáltalán: visszafordulhatnak-e, vagy a küldetés fontosabb?
Az ország közepén húzódik az Ugon, amely voltaképpen nem is hegység, hanem bazalttal fedett tanúhegyek sora. A meredek falú hegyek tetején hatalmas, erdős fennsíkok terülnek el, oldalukban a lezúduló vizek szeszélyes sziklaformákat faragtak ki a puha homokkőből. A párhuzamosan futó Yian-Yiel hegység zárja le az északkeleti határt, ötezer láb fölé emelkedő havas csúcsai több száz mérföld távolságból is látszanak. Gro-Ugon délkeleti részét gyakran rázzák meg földrengések, jelezve, hogy a földmélyi erők még ma is munkálkodnak errefelé. Két működő tűzhányó, számos hőforrás, iszaptó és kénes gőzöket eregető hasadék található e vidéken.
Bár meglehetősen sok a csapadék, az ugoni dombvidék növényzete szegényes, mert az esővíz rögtön eltűnik a víznyelők és töbrök mélyén, hogy aztán sok mérfölddel odébb törjön elő ismét. Zegzugos barlangrendszerek húzódnak erre, melyek jobbára goblinoknak szolgálnak menedékül. Az utazást mindenfelé vetődések, szakadékok, kőmorzsalékos omlások és szélkoptatta, borotvaéles sziklahátak akadályozzák. Gro-Ugon folyói túlnyomórészt rövidek és sekélyek, a változatos domborzat miatt kanyargósak; rajtuk hajózni a zúgók és vízesések miatt valóságos istenkísértés lenne.
A síkföld lapályán évszakonként változó nagyságú szikes tavak terülnek el, körülöttük szemhatárig nyújtózik a kopár táj. Akad vidék, hol egynapi járóföldön belül nem találni fákat, pusztán rozsdabarna, göcsörtös cserjék tengődnek a rossz földben. Az örökké szeles síkságot télen lábnyi magas hó fedi, majd a tavasszal érkező esők teszik járhatatlan ingovánnyá a tájat. Ezzel szemben nyáron és az ősz első felében ritkán esik. A síkvidéken olyan nagy testű növényevő állatok hatalmas csordái vándorolnak, amelyek a civilizált vidékeken már szinte kipusztultak: bölény, szajga és más antilopfélék. A hatalmas kérődzőkre az orkokon kívül főleg a quakkák jelentik az igazi veszélyt: bár a vadkutyák kicsik és gyöngék, télen falkába verődve akár az emberre is rátámadhatnak.
Az orkok lenézik és ahol érik, pusztítják a quakkákat – szerintük éppúgy elárulták a Farkas-szellemet, mint az udvari orkok. Egy ork legenda szerint a vadkutyák valójában nem is a Farkas-szellem gyermekei, hanem addig ismeretlen patkányfajként az Orwella által széttépett Farkas-szellem egy darabját falták fel csillapíthatatlan éhükben, így váltak a farkasokhoz hasonlatossá. A goblinok az orkokkal ellentétben jól megférnek a quakkák falkáival; sőt előszeretettel használják fel őket vadászataik során. Más farkasszabásúakkal nem is lenne joguk barátkozni, ugyanis az orkok szerint e szent állatok nem közösködhetnek a goblinok korcs fajával – márpedig Gro-Ugonban az orkok diktálják a szabályokat.
A terület jó részét borító sztyeppék a hegyek oldalába is felkúsznak; fölöttük zárt erdők és szúrós bozótosok terülnek el. A Velerian-tenger partvidékét borító ősvadon bükk-, nyír- és fenyőerdeit sosem érintette favágó fejszéje. Délen, a Sinemos-tengernél, ahol az enyhe éghajlaton néhány délszaki növény is megél, haragoszölden díszlenek a gyertyán- és kőriserdők. A rengeteg mélyén élő vadállatok pompás vadászzsákmányt jelentenének bármely kalandvágyó nemesúrnak: dámvad, hiúz, szürke medve és a warg, ez a hatalmas, borjú méretűre is megnövő farkasféle él itt, melyet egyes ork törzsek olykor hátasként is használnak.
AJÁNLOM AZ OLDALT
