A Kyr Birodalom terjeszkedésének időszakában sokáig nem fordítottak figyelmet a lakatlan alföldre, amelynek betelepítésére viszonylag későn került csak sor. Az első telepeseket az ediomadi aquirok és az elfek szemmel tartására küldték ki, az utánuk érkezők viszont öntözőrendszerek segítségével Kyria éléskamrájává tették Keilor tartományt. Ám már Kyria hanyatlásának dekádjaiban érezhető volt a földek kimerülése; a tartomány lassanként el is néptelenedett. Orwella megtestesülése csak bevégezte a folyamatot: Rualanon kívül itt folytak a legvéresebb, legtöbb áldozatot követelő csaták, itt dúltak a legszörnyűbb járványok és mágikus csapások.
    A tönkretett csatornákat az emberek távozása után elszaporodó gyíklények állították helyre. Birodalmuk egészen P.e. 1400-ig sikerrel szállt szembe a kor többi nagyhatalmával, Dawával, Ryekkel és a déli Godorával. Természetesen ebben az is közrejátszott, hogy a végsőkig letarolt síkságra igazából e birodalmak egyike sem tartott igényt. A gyíklények országát némelyek szerint végül a belső kohézió meggyengülése, a városokat irányító mágusok belháborúja döntötte romlásba; toroni források viszont utalnak arra, hogy Ryek és Shulur játszmájukban gyalogként használták föl, majd hajították félre a gyíklényeket.
    Az északabbra fekvő emberlakta országok csak rövid időre lélegezhettek föl, mert hamarosan új veszedelem jelent meg szemhatárukon: az aunok avagy sáskaharcosok. Az agresszív és szapora óriásrovarok igen megsokasodtak a P.e. II. évezred végén, amiben része lehetett az éghajlat időleges szárazabbra fordulásának is. Térhódításuk során valóságos népvándorlást okozva minden értelmes lényt kiszorítottak a pusztákról; a délről jött menekültek aztán romba döntötték a Riegoy-öböl mentén fekvő kis országokat, amelyeknek így esélyük sem lehetett szembeszállni az aun veszedelemmel. Már-már úgy tűnt, az inváziónak csak az óceán fog gátat szabni, mikor is a Rehiar gyepűit elérő sáskák minden addiginál komolyabb ellenféllel találták szemközt magukat: hódításuknak maguk a Hatok vetettek véget.
    Az aunok azonban nem pusztultak ki teljesen, mint ahogy a gyíklények sem. A két faj a Hetedkorban lassanként ismét szaporodásnak indult, és ma a magukénak mondhatják a Riegoy-államok déli peremétől a Terin folyam felső folyásáig nyúló területet.

AZ AUN SÍKFÖLD 

     Az egykori Keilor területének nagy részét ma füves pusztaság – a Vinisila-alföld – borítja, nagyobb erdőségek csak a folyók árterein tenyésznek. A klíma enyhe kontinentálisnak mondható, fagy az északi területeken sem gyakori. A csapadék mennyisége északról délre haladva gyorsan csökken, mert Anuria hegyei felfogják az esőt hozó szeleket.

Az alföld valamennyi vízfolyása a Terint táplálja, amelyet hatalmas, lápos-zsombékos erdőségek kísérnek. A folyó uszadékfából és iszapból emelt torlaszai, a növényzettel benőtt szigetek folytonosan mozognak. Bizonyára ezeknek a mocsaraknak a legmélyén rejtőznek a hatodkori gyíklény-birodalom romvárosai, már amennyi ilyen körülmények között maradhatott belőlük. A hajdani városépítők leszármazottai éppolyan nyomorúságos viszonyok között tengődnek, mint a Snil-síkságon élő fajtársaik, és hasonló elszántsággal védelmezik fészkelőhelyeiket is.     Emiatt igencsak bajos vállalkozás a Terinen hajózni, márpedig ez az egy – alig-alig létező – kapcsolat ismert a hajdani Godora megmaradt városai és a Riegoy-öböl között, ha a nem kevésbé veszélyes nyílt tengeri hajóutat leszámítjuk. A szárazföldi szállítás azonban nemcsak hogy drágább és lassabb, de a sáskaharcosok miatt egyenesen lehetetlen.

A karakterek feladata egy hajókaraván végigkísérése a Terin folyón, Hazdalontól a Riegoy-öbölig. A hajókat szokásukhoz híven csapnivaló módon illesztették össze készítőik, így aztán állandóan merni kell a vizet – és figyelni a part menti bozótost aunok, gyíklények és egyéb szörnyek nyomait fürkészve. A fegyveres kísérőkkel bőven megrakott karaván sikeresen átvergődik egy gyíklények által épített torlaszon, majd megállásra kényszerül egy zuhatag előtt – s így mintegy páholyból figyelheti, ahogy az Ediomadból érkező ork rabszolgavadászok összecsapásra készülnek a snil-dohokkal. „Ha minden jól alakul, szépen kiirtják egymást” – szól egy matróz, miközben a csónak aljában, a titokzatos rakományt tartalmazó ládákban lassan izzani kezdenek az Elátkozott Vidéken gyűjtött kőtáblák…

     Az alföldet uraló két értelmes faj gyakorlatilag felosztotta a lehetséges élőhelyeket: míg a gyíklények a folyómenti mocsarakban érzik jól magukat, az aunok a nyílt térségek vadászai. Fajuk eredete homályba vész, de tudós fők szerint kapcsolatba hozható Ediomad ötödkori terjeszkedési kísérleteivel. Egyes vélemények szerint elképzelhető, hogy azon aquirok fajnemesítő mágiájának termékei, akik a síkság keleti peremén vészelték át a kyr időket.
     Testfelépítésükről és életmódjukról ennél jóval többet tudunk egy toroni utazó, Sagarr Ettan’yar áldozatos kutatómunkájának köszönhetően, aki hosszú éveket szánt a sáskákról szóló történetek összegyűjtésére és rendszerezésére, majd több ilyen lényt vett bonckése alá. Tapasztalatait Aiq Tommerchas Pynne on-Keilor (Keilor rovarszabású bestiáiról) című könyvében foglalta össze.
     Az óriássáskák közkeletű elnevezése valójában nem szerencsés, mert sok szempontból inkább a termeszekkel mutatnak hasonlóságot. Népes – akár ezerfős – kolóniákba szerveződnek, melyeket teljesen eltérő felépítésű egyedek alkotnak: harcosok, dolgozók és a királynő. A nagyvilág a bolyt védelmező, őrszolgálatot teljesítő és vadászportyákon részt vevő harcosokat ismeri a legjobban. Kitinpáncéljuk színe az ólomszürkétől a mohazöldig változhat, összetett szemük szinte teljes látószöget biztosít számukra. Nagy távolságra csettegő-kerregő hangok segítségével érintkeznek egymással, de kommunikációjuk többi része megfejtetlen talány. Hihetetlenül szívós, ruganyos mozgású lények, akik ízelt hátsó pár lábukon járnak, így mind a négy mellső végtagjukat kézként használhatják. A leggyakrabban nehéz, kéthegyű lándzsát forgatnak, mégpedig szemkápráztató gyorsasággal; kiegészítő fegyverként pedig a csillagtőrnek nevezett dobócsillagot használják.
     Mindkét fegyver a „Calendil könnyének” nevezett könnyű, áttetsző, acélkemény anyagból készül, amelynek pereme borotvaélesre pattintható. Ezt az anyagot a dolgozók szervezete választja ki, akik egyszerű eszközeiket szinte kizárólag ebből a levegőn megkeményedő váladékból készítik. A dolgozók éppúgy ember méretűek, mint a harcosok, de sokkal tömzsibbek, lomhább mozgásúak, és észjárásuk is tompább. Teherbírásuk félelmetes: egy ilyen jószág különösebb megerőltetés nélkül, több mérföldön át képes vonszolni egy ötmázsás fatönköt. Fő feladatuk a boly karbantartása és a királynő ellátása.
     Az egyes kolóniák egymástól nagy távolságra építik agyagváraikat, melyekből a felszínen csak lejáratok és tornyocskákra emlékeztető szellőzőkürtők látszanak. A föld alatt kanyargó, megszáradt váladéktól csillogó falú alagutak metszéspontjában helyezkedik el a költőkamra. Itt él a hatalmasra puffadt királynő, a boly lelke.
     Sokan megfigyelték már, milyen tökéletes szervezettséggel hajtják végre támadásaikat a sáskaharcosok. Ennek magyarázata a kolónia egyedeit összefogó erős bolytudat, melynek fő mozgatója a királynő. Mélységesen idegen értelem ez, amelyben alig jut hely egyéni késztetéseknek és ambícióknak. Nincs tere a kulturális fejlődésnek sem: a királynő ugyan szabadon rendelkezik az ősei által felhalmozott emlékekkel, de az elfszabású fajokra jellemző logikai készsége minimális, a történelmet sem érzékeli előremutató, egységes folyamatként.
     Az aunok egyfajta révületben élik az életüket, amibe a bolyt megközelítő ember is bekapcsolódik, hacsak nem óvja elméjét erős pajzsokkal. A költőkamrához közelítve elviselhetetlenné fokozódik a vágy arra, hogy feladja önmagát, és a rovarközösség szorgos, hasznot hajtó tagjaként működjön tovább. A királynő hihetetlenül erős aurája a boly legbiztosabb védelme, hiszen előbb-utóbb képes átvenni az ellenőrzést az illetéktelen behatolók elméje fölött.
     A fentiek fényében meglepőnek tűnhet, de a bolytól elszakított, a nagyvilágban felnövekvő aunok tanulékony és értelmes, bár ádáz harcossá válhatnak, és akár az emberi nyelveket is képesek elsajátítani. Kitartásuk és vitézségük fényes bizonyítéka, hogy Eligor ereni herceg közülük toborozza testőrségét.
     Szaporodásukat két tényező korlátozza. Az egyik a párás óceáni levegő, amelytől legyengülnek és megbetegednek; a másik a fahiány. A dolgozók tekintélyes mennyiségű fát döntenek ki és szállítanak be a bolyba, mindeddig ismeretlen célból. Egy biztos: a környező erdők – általában ártéri bozótosok – kipusztításával a sáskatelep sorsa is megpecsételődik, ilyenkor többségük kénytelen vándorútra kelni, hogy új kolóniát alapítson. Ez a fairtó szenvedély az oka az elfekkel folytatott vég nélküli csatározásoknak is, hiszen az aunok tevékenysége miatt lett kopár, füves pusztaság a Vinisila-alföld jó része.

AZ EKBIR-SIVATAG 

     Ynev egyetlen vidéke, még a Taba el-Ibara sem olyan halott és néma táj, mint az Ekbir vidéke. Legnagyobb része kősivatag, szurdokvölgyek útvesztője, bár sík területeit helyenként fekete és mélyvörös homokdűnék borítják. Sem állat, sem ember nem lakja ezt a földet; valamicske növényzetet csak az Anúria fennsíkjáról lefutó időszakos folyók völgyében látni. Még keselyűk sem élnek a környéken, ezért az itt pusztult utazók tetemei évszázadokig aszalódnak az izzó napsütésben.
     A gyenge szél által felkavart homok és hőségben remegő délibáb szinte lehetetlenné teszi a távolságok meghatározását. Nappal tompa csend borul a tájra, ám az éjjeli fagyok idején pattogó hangok kíséretében repednek szét a szanaszét heverő sötét kőtömbök, hogy görgetegkő-lavinákat indítsanak el lefelé.
     A tengerpart sem sokkal csábítóbb: alattomos sziklapadjai és messze nyúló korallzátonyai miatt Csontváz-partként ismerik a vakmerő hajósok. E bő kétezer mérföld hosszú szakaszon sehol nem találni édesvizet, ami igencsak megnehezíti számukra a Riegoy-öbölig tartó útszakasz leküzdését.

 

                                                 ANURIA

 

A nemes-anurok családfájukat egészen a Negyedkorig tudják visszavezetni – ekkor fejezték be háborújukat a kyrek népével, még Anvaria kontinensén, és közel velük egyszerre hagyták ott szülőföldjüket, hogy Yneven keressenek boldogulást. A két nép közötti csatározás persze itt sem szűnt meg. Mikor a kyr anyrok pusztító igéi és az anur Szövők energiacsóvái összecsaptak, s a harc már Ynevet is végső romlással fenyegette, az anurok bezárkóztak megközelíthetetlen fennsíkjukra, majd nagyjaik megtagadták a kyreket. A két nép tagjai így nem láthatják, nem hallhatják egymást akkor sem, ha egymás mellett állnak, s ez vonatkozik az általuk alkotott tárgyakra, épületekre is. Persze mióta a kyr vér felhígult, e tiltás is megfakult – így egy mai, kyrnek mondott nemes, ha testetlen fantomként is, de látható egy anur számára.

Sirenartól délre lenyűgöző tömb emelkedik ki a síkvidékből: Anuria megközelíthetetlen hegyvidéke. Délkeletről gyakorlatilag függőleges, pengeéles szegélyű kvarcsziklák fala óvja a háromezer láb magasságba emelkedő fennsíkot, melyet délről és északról hófödte hegycsúcsok, a Tiane vonulatai határolnak. A Yian-Yiel mellett valószínűleg ez Észak-Ynev legmagasabb hegysége, melyet a tengerről érkező felhők általában eltakarnak a kutató pillantások elől. A felhők fölött folyó életről még csak utalások sem találhatóak megbízható forrásokban, a legenda azonban úgy tartja, hogy az Anvariáról érkezett sárkányok és a velük együtt jött elfszabású lények leszármazottainak birodalma rejtőzik ott.     A krónikák beszámolóiból kiderül, hogy az északi történelem menetébe eddig két ízben avatkoztak be a sárkányháton lovagló harcosok: először a kyr háború végső csatáiban küzdöttek a mitikus hős, Jahrn-on Kryel oldalán, a Hetedkorban pedig az Északi Szövetséget segítették Toron ellen a XIII. zászlóháborúban.