További szinteken az alabárdosok a következő képzettségeket sajátítják el:

  Néhány hozzáfűznivaló itt is akad. Az Alabárdosok mindaddig nem vehetnek fel új Képzettségeket, amíg egy, már meglévőt Af-ról Mf-ra nem tökéletesítettek. Ebbe nem tartozik bele az, amikor szintlépéskor Mf-ot kap a karakter. Ennek a megkötésnek az az oka, hogy az Alabárdos jelleméből fakadóan mindaddig nem nyugszik, amíg tőkéjre nem fejleszti azt, amibe belevágott. Maximalista mentalitásukat és szemléletüket ragyogóan tükrözi ez a szabály. Ám, ha egy adott Képzettségből megtanulta az, amit ember elsajátíthat (azaz a Mesterfokot), tüstént új érdeklődést választ. Ügyelni kell, hogy ezek az új Képzettségek összhangban legyenek a már meglevőkkel. Csatabuzogány használatát és alkímiát, herbalizmust és méregkeverést/semlegesítést sohasem fog tanulni egy Alabárdos sem, hiába nagyszerű és hasznos Képzettségek. Ugyanakkor nyelvet, történelmet, szexuális kultúrát, hamiskártyát, színészmesterséget, netán a képzőművészet valamely ágát szívesen pedzegeti.

  Általánosságban elmondható, hogy az Alabárdos nemes lovag, ha ki kell állni valamiért, s nagystílű szélhámos, ügyes szóforgató és szenvedélyes érvelő, ha el kell érni valamit. Lovag, bárd és harcos egy személyben.

  Az etikett képzettség itt és most arra vonatkozik, hogy az Alabárdos ismeri hazája, s régiójába tartozó két másik ország etikettjét. A szülőhazájára vonatkozó etikettet Mf-on, a többit Af-on érti.

  Legendaismerete jobbára lovagi hőskölteményekre és eposzokra támaszkodik. Saját országának héroszait és legendáit jobban, a külvilág eseményei közül csak a kiemelkedőket ismeri.

  Nehézvért-viseletet csak a rá jellemző, speciálisan a kaszt számára kidolgozott mellvértre kap. Ezzel kapcsolatban bővebb információk találhatók az Alabárdos fegyvertára pont alatt.

  Nyelvismeretéről elmondható, hogy amíg egy nyelvet magas fokon nem beszél (legalább Af4), addig nem vág újabb nyelv elsajátításába. Az alabárdos nézetei szerint az ember vagy tökéletesen és választékosan beszél, vagy sehogyan.

  Shadonban és Gorvikban van igazán hazája az Alabárdosoknak, de külhoni országokban is találkozhatunk velük. Képzésük minden esetben kétrétű - nagyvilági lovagi stílusukat egy gorvikból vagy shadonból elszármazott nevelőmester alapozza meg és csiszolja tökéjre, míg alabárdos tisztséget egy fontos és tehetős nemesember, uralkodó, egyházi vezető, stb, testőrgárdájában szerezhetnek az ottani mesterektől.

  Az alabárdos - nevével ellentétben - fő fegyverének a rapírt, azaz a vívótőrt tekinti. Shadonban és Gorvikban ez a vívótőr a rapír, más országokban, főleg Észak-Yneven a hosszúkard és a rapír ötvözéséből született kardot tartják hozzájuk méltónak. A két kard közt minimális eltérés figyelhető meg, vívásra, párbajra mindkettő tökéletesen alkalmas. A hosszúkard és a rapír ötvözetét először a déli Predocban kezdték el alkalmazni, innét a neve is: predoci egyeneskard. Vívóstílustól függően, az Alabárdos oldalán és bal kezében gyakran bukkan fel a hárítótőr. A Shadoni Párbajkódex nem csak, hogy engedélyezi, de külön fejezetekben taglalja a csak ezzel a kiegészítő fegyverrel történő vívás különféle szabályos módozatait, illetve a rapír-hárítótőr egyidejű használatát. Gorvikban néhol a hárítótör helyett a stilettot, ezt a csak és kizárólag szúrásra tervzett, hengeres, él nélküli, széles keresztvasú dísztőrt láthatjuk. Harcértékben a hárítótőr és a stiletto közt nincs sok elétérés.

  Az alabárdos másodlagos fegyvere az alabárd. Ennek rendkívül sokféle változata és verziója létezik, sokszor országonként is. Shaodnban például nyolcféle alabárdtípust tartanak számon, melyeket egy ilyen alabárdos szégyenkezés nélkül használhat. Az egyszerűség kedvéért nem teszünk különbséget Harcértékekben ezek közt - amúgy is inkább csak kinézetre különböznek. Funkciójuk egyértelmű - a vértek átlyukasztására, a pajzstartó kar lebénítására, a lovas nyeregből való kirántására és a roham (gyalogos vagy lovas) megtörésére. Általános tévhit, hogy az alabárd - mint a többi szálfegyver - egyrészt ormótlan, másrészt lassú, harmadrészt esetlen, és nem utolsósorban nemtelen fegyver. Ez utóbbi pont kétségkívül igaz a kaszából-kapából áteszkábált alkalmatosságokra, ám azt senki hozzáértő nem vonhatja kétségbe, hogy egy alabárd bőven lehet olyan szép és művészi kidolgozású, mint akármelyik kard (lásd képtár). Az ormótlanságára pedig az a válasz, hogy az alabárddal háromféleképp lehet támadni anélkül, hogy "célba" kellene fordítani - a két végével és a közepével. A használat módja mindig attól függ, milyen a harci helyzet. Ha az első számú támadás sikertelen, nem kell ismét visszahúzni, majd új csapásnak vagy szúrásnak nekihuzakodni - elég továbbpörgetni a fegyvert, s a másik felével zsibbasztó erejű ütést mérni, vagy a közepén keresztbe fogni és mint a botvívók, úgy támadni.

  Kétségtelen, hogy az Alabárdos csak kevésszer van arra szorulva, hogy testőri alabárdját harcban is használja. A harc számára a bajvívásból és a párbajból áll, ezt pedig karddal, a fegyverek királynőjével kell megvívni. Mindazonáltal ha a csatatéren vagy spontán helyzetben kényszerül harcra egy vértes, pajzsos, netán lovas ellenféllel szemben, az ilyenkor fogpiszkálóvá degradálódó kis vívótőrön kívül más fegyvere is akad.

  Az Alabárdos a létét elsősorban a csatatereknek és a harcnak köszönheti. Mint már említett volt, az Alabárdos nem egyszerű harcos, akiket nagy tömegben vetnek be, s nem is tetőtől talpig páncélozott lovag egy hatalmas méretű és erejű harci paripán. Az Alabárdosok viszonylag kis létszámban léteznek, ennek köszönhetik kuriózumukat is. Mindig egy fontos és értékes ember vagy emberek kis csoportja körül alkotnak kíséretet, afféle dekoratív és reprezentatív testőrséget. Harcban külön részt képeznek a főcsapatok és a tartalék mellett - ők azok, akik csak akkor találkoznak az ellenféllel, ha a generálisokat vagy a főnemeseket kell kivágni egy meleg helyzetből, kimenekíteni őket úgy, hogy a főségek haja szála se görbüljön. Lovon és gyalogosan egyaránt hatékonyak, mégis ritkán jutnak szerephez - érthető módon. Talán éppen ezért van, hogy más elfoglaltságot találtak maguknak, talán ezért lehetséges ennek az újfajta nemes lovagi rétegnek a létrejötte és virágzása.

  Az Alabárdos tradicionálisan egy rendkívül gondosan megmunkált és gazdagon díszített mellvértet visel - természetesen csak csatákban és illusztris alkalmakkor, esetleg utazás közben. Ez a mellvért jelentősen különbözik a lovagok nehéz páncélzatától - egy nyitott és díszes sisakon kívül semmiféle kiegészítő nem tartozik hozzá - sem vállvasak, sem lábvasak, sem karvasak, sem páncélkesztyű. A mellvért viszonylag vékony és könnyű, ezért nem nagyon akadályozza a mozgásban, ugyanakkor lényeges védelmet nyújt csípőtől a nyak vonaláig. Ennek a vértnek az értékei: MGT: 2 SFÉ: 2. A mellvért és a sisak alatt semmiféle további védelem nincs, ellentétben a lovagi vértekkel, ahol erős láncgúnya és bőr- vagy posztóvért egészíti ki az acéllemezeket. Az Alabárdosok mellvértje a legkiválóbb acélból, ritkán abbitból vagy mithrillből készül. Ám ezen különleges páncélok rendkívül ritkaságszámba mennek, éppen ezért szinte beszerezhetetlenek és rendkívül drágák és értékesek. Gyakran többet ének, mint a viselőjük (fogság vagy váltságdíj esetén). Egy abbit vagy mithrill mellvért értékei az Alabárdos számára: MGT: 1 SFÉ: 3.

  Az alabárdos ugyanolyan személyes kötődést alakít ki a vívótőre iránt, mint az a harcosok és barbárok kiegészítőben a bajvívó alatt olvasható. Szintén a bajvívó szintlépési táblázatát használják, és speciális tulajdonságaik is a bajvívóval mutatnak hasonlóságot. Elvégre az alabárdos a bajvívó egy változata. A kiegészítőben olvasható bajvívó stílusokat is használják, s minden további információt ott lehet elolvasni róluk.

  Éles szemű és gyakorlott Magus játékosok számára már világossá vált, hogy a fenti leírás a Harcosok, barbárok c. kiegészítőből lett átvéve - majdnem egy az egyben. Ám néhol kisebb-nagyobb módosítások találhatók, melyeknek oka a kaszt emberibbé tétele. Ilyen módosítás például, hogy az Alabárdos ugyanúgy dobja az Asztrál képzettségét, mint akármelyik más Harcos kasztú karakter, és a későbbi szinteken érkező bónusz képzettségek is eltolódtak egy picit. Igazán nagy módosítás mégis sehol sem tapasztalható, leszámítva azokat a speciális dolgokat, melyek révén megszületett maga az új kaszt. A bajvívó kasztot csak az olyan játékok során lehet eredményesen és következetes rendszerességgel játszani, amely reneszánsz jellegű, ahol nincsenek szörnyek, nincsenek vértes ellenfelek. Az alabárdost, mint a bajvívó egy változatát szintén lehet játszani az ilyen játékokban - és az összes többi esetben is.

  Ha az alabárdos ill. a bajvívó kerül szóba, mindenki Shadonra gondol. Épp ezért első példánk a Shadoni Királyi Alabárdos Testőrgárda (Le Moi Dranes D'anaruen). Talán az egyik legrégibb múltra visszatekintő, s legnagyobb hagyományokkal bíró gárda ez. Koronával ékített címerükön két liliom mellett két oroszlán található, melyek a királyi család iránti hűséget és a rettenthetetlen bátorságot szimbolizálják.

  A Gárda hagyományosan egy ezredből (számszerűen furcsa módon négyszázhúsz emberből) áll. Új tagot csak akkor avatnak, ha van üresedés, az ilyen pedig felettébb ritka alkalom. Ez esetben is csak ajánlással lehet bekerülni, legkevesebb három alabárdos testőr és egy gárdakapitány közbenjárása szükségeltetik. Évente, kétévente egy-két új tagot avatnak.

  A Le Moi Danares D'anaruen elsődleges feladata a királyi család tagjainak védelme. Palotaőrséget adnak, díszszemléken vonulnak fel, a követségbe vagy vadászatra, vendégségbe induló méltóságok mellett teljesítenek szolgálatot. Az állandó készültség nyolcvankét fő, a többieknek elérhető közelségben kell tartózkodni. Színük a királykék és az arany, mellvértjük és ujjasuk ezekkel a színekkel díszített. A Királyi Gárda tagjai számára tiltva van mindennemű párbaj és egyéb kihágás - a legtöbb fegyelmi eljárás sajnos pont ezen pontok megszegése miatt történik. Ugyanis a törvény kimondja, hogy a Gárda tabardját tilos vérrel szennyezni - azt azonban sehol sem említi egy paragrafus sem, hogy a becsületbéli kérdések eldöntésének idejére nem lehetne lecserélni az uniformist. Az sincs sehol sem kikötve, hogy a gárdatagok nem gyakorlatozhatnak az állomáshelyükön kívül - elég, ha a színen tartózkodik legalább még egy alabárdos, aki az edzőmester feladatkörét tölti be - természetesen csak formaságból. S ha egy ilyen edzés netán halálos kimenetelű... Előfordul a legjobb családban is. A Shadoni Királyi Alabárdos Testőrgárda tagjai, akár hivatalból, akár puszta szeszélyből, a Gályák tengerének egész partvidékén fel-felbukkanhatnak.

  Szintén shadoni illetőségű a Aux D'aniére Gárda, amely Shadon másik nagyhatalmi tömörülésének, a Bel Esstesso hercegi családnak szolgálatában áll. Az ő színük fekete-ezüst-kék, címerük a Bel Esstesso címer egy módosított változata - két oroszlán alabárddal őriz egy koronát és egy kódexet. A királyi állatok itt is a határozottságot, a bátorságot és a harciasságot jelölik, a korona és kódex pedig a Bel Estessok iránti hű-séget és lojalitást elöli. A Gárda majdnem ugyanolyan népszerű, rangos és ősi, mint a Királyi Gárda, ez számos kisebb-nagyobb összetűzéshez vezetett már. Az Aux D'aniére létszáma kétszáztíz és kétszázharmincöt fő közt ingadozik, itt nincs olyan nagy szigorúság az új és régi tagokat illetően, mint a Le Moi Danares D'anarues esetében. Ők is egy ezredet alkotnak, három századdal. Ezen Gárda tagjai kivétel nélkül állandóan szolgálatban van-nak, noha ez a szolgálat lehet olyan, hogy hetekig egy városban kell "tétlenkedniük", amíg valamely Bel Esstesso ismét útra nem kél. Számukra nem tilos a párbaj, sőt, kifejezetten előnyös, ha minél több kardpárbaj révén bizonyítják hasznosságukat és rátermettségüket. Egy kikötés létezik, amely némileg gátat szab a féktelen mentalitásnak - tilos kihívóként és provokátorként fellépniük, tilos elsőnek kardot ragadniuk. Ügyes alabárdosok számára természetesen nem jelent nagy gondot, hogy úgy csavarják a szavakat, míg végül kesztyűt hajítsanak a lábaikhoz.

  Órákon át lehetne még részletezni a számtalan kisebb-nagyobb shadoni alabárdos testőrgárdákat. Zárásként következzen egy carappói, viszonylag új keletű alabárdos gárda ismertetése. A Lerio-i Szent Hugó Fehér Gárda az első egyházi alabárdos rend. Talán a legfurcsább mind között, hiszen hiába hatja át az Egyetlen hite minden igaz shadoni szívét és lelkét, az alabárdos mentalitás elég távol áll a (többek közt) egységet, szeretetet és békességet hirdető Domviktól. Íme az élő példája annak, hogyan találkozik a hit és a kard. A Fehér Gárda tagjai természetesen ugyanolyan, ha nem jobb nemesi "képzést" kaptak, mint más társaik, és bizony ugyanúgy nem haboznak fegyverrel fellépni, ha Carappó érsekének fenséges személyét veszély fenyegeti. A Fehér Gárda a Carappói Érsekség irányítása és felügyelete alatt áll.

  Címerükön hófehér alapon arannyal szegélyezett mezőben főmotívum a három domb felett repülő, mindkét lábával egy kardot tartó griffmadár. A három domb a carappói érsekséget, mint három egyházi megyeszékhelyet jelöl (megtalálható az érsekség címerében is), a griff pedig Carappó tradicionális címerállata. Ez a Gárda az érsekség alapítójának, Lerio-i Szent Hugónak neve után címzi magát, és teljesen az érsekség szolgálatában áll. Tagjai olyan nemesek, akik végigjárták Domvik egyházának alsóbb lépcsőfokait, majd egyházi szolgálat helyett megmaradtak ugyan Domvik közvetlen szolgáinak, de papi felavatási szertartásban ilyen vagy olyan okokból kifolyólag nem részesültek. Tekintélyes, méltóságteljes figurák egytől egyig, hivatalos egyenruhájuk is egészen más, mint a többi gárda agyondíszített, már-már hivalkodó és direkt a feltűnést kereső öltözékei.

  A Fehér Gárda díszőrséget áll vallási körmenetek, fontosabb egyházi szertartások, áldozati bemutatások és más reprezentatív alkalmakkor, állandó védőrséget alkotnak a carappói érseki palotában, és a főbb papok illetve azok vendégeinek rezidenciáján. Mindennemű fegyveres konfliktust kerülniük kell, melynek megsértése azonnali kiközösítéssel jár - természetesen nem egyházi átokkal, csupán a Fehér Gárdától kell megválniuk. Ám kötelességük határozottan színre lépni, ha magának Domviknak ked-ves cselekedetet hajtanak ezzel végre - Shadonban pedig nem nehéz valamilyen valós, vagy mondvacsinált ürüggyel a Hétarcú nevében hullatni a drága emberi vért. Hiba lenne azt gondolni, hogy a Fehér Gárda alabárdosai a bajvívó mentalitás megcsúfolását jelentenék. Igaz, jóval visszafogottabban és higgadtabban gondolkoznak és cselekszenek, mint más társaik, azonban, ha a szükség úgy hozza, egy téren sem maradnak el - sem mentalitásban, sem virtusban.

  Shadonon kívül nagy hagyománya van az alabárdos gárdáknak Gorvikban, valamint találkozhatunk kisebb, e két ország mintájára szervezett rendekkel a Gályák Tengerének egész partvidékén. Természetesen csak a leggazdagabb nemesurak és egyházi vezetők engedhetik meg maguknak azt a luxust, hogy a hagyományos - többnyire láthatatlan - testőrség mellett egy ilyen reprezentatív díszkísérettel is körbevegyék magukat. Ahol egyszerre egynél több alabárdossal találkozunk, ahol nem éppen átutazó alabárdossal szállunk meg egy tavernában, ott biztosak lehetünk benne, a közelben egy egész gárda található. Jobb ezt észben tartani, s csak utána cselekedni. Az alabárdosok gárdái nem fejvadászrendek, de ha magunkra haragítunk egyet közülük, biztosak lehetünk abban, hogy egyszerre csak azon kapjuk magunkat, egy egész gárda igyekszik a renden esett sérelem megtorlását behajtani rajtunk...

Kollár ,,Zotyó'' Zoltán  tollából!