ZAKRUL

     A Doardon-hegység déli vonulatának völgyeiben alapított országot a törpék renegát törzse, akik mintegy nyolcszáz éve hagyták el Tarin tárnáit, hogy választott prófétájukat, Zimah Dert követve találjanak új hazára. Végül azok a köves talajú, pára ülte völgyek és végtelen fenyőerdők lettek otthonukká, melyeket addig minden kicsit is értelmes lény elkerült a sziklaszirtek tetején porladozó negyedkori romok miatt.
     A Bahúbok nemzetségei ma is örök fenyegetettségben élnek fegyverrel szerzett birtokaikon – főleg a környékbeli ork és goblin hordákkal lángolnak fel újra és újra véres háborúik. E törpe törzs uralkodó rétegének hollófekete hajú, világosbarna bőrű és szürke szemű tagjai féltékenyen őrzik vérük tisztaságát, amint azt a Kőatya más vidékről származó fiai Zakrulba érkezésük után keserűen tapasztalhatják. Zimah fennen hirdetett tanai ugyanis szöges ellentétben állnak a valósággal; ám mivel az ország hágóit a királyi vasasok, a szinte járhatatlan, vad hegyvidéket pedig a vadászklánok őrzik, többé már nincs menekvés. A letelepedőből többnyire lenézett és végsőkig kizsigerelt földműves lesz, aki rozsot, árpát, burgonyát termel majd a sovány földeken; netán télen-nyáron őrzi és tereli urai nyáját vagy gulyáját a havasi legelőkön. Valamivel jobb helyzetben vannak az iparos- és bányász-hróndaugok tagjai, akiknek munkái vetekszenek a tarini remekekkel; de a valódi hatalomnak csak az kerül a közelébe, aki rokonaival együtt fegyverforgatásból él. Ilyenek elsősorban a vadász- és katonaklánok; de ilyenek a kereskedők és a Holdárnyék nevű titkos szövetség tagjai is.
     A kereskedők, akik közt csak elvétve fordul elő nem Bahúb törzsbéli törpe, a fegyvereken és más fémeszközökön kívül elsősorban bőrt, csontot és prémeket visznek a Riegoy-öböl városaiba; ahonnan élelemmel megrakva vezetik haza a teherhordó hegyitulkokat.

A Doardon-hegységben honos hegyitulok bikáinak súlya meghaladhatja a tíz mázsát; hatalmas, nyársszerűen előrenyúló szarvaik és levesestál méretű, kemény patáik még a medvéknek is megállást parancsolnak. Az itt élő törpék voltak az elsők, akik rabigába hajtották e monstrumokat, melyek manapság leginkább a zakruli kereskedők áruit szállítják hátukon. Gubancos vörös szőrrel borított alakjuk olykor a Riegoy-öböl városainak piacterein is feltűnik. A helyi lakosok rettegnek tőlük, mert ha egy példány elszabadul, nemigen van, aki tombolását megfékezhetné. A tulok gazdái ekkor általában megvárják, míg az őrjöngéstől és a számára elviselhetetlen hőségtől az állat összerogy, aztán gyorsan végeznek vele, hogy legalább ízletes húsát eladhassák. Zimah hívei a hegyitulkokat háborúban is használják, mivel azok rá se hederítenek az ork portyázók ragadozó szagára. Megjegyzendő, hogy a törpék a sereg hadikürtjeit, az öblös hangú hrághíkat is e marhaféle tülkeiből faragják.

     A Holdárnyék szövetség korántsem ennyire válogatós, mivel céljai eléréséhez mind a négy törzs szülötteire szüksége van. Valójában e szervezet működteti Zakrul kémhálózatát és irányítja a legkülönfélébb feladatokkal megbízott ügynökeit, melyek épp elcsennek valamit, vagy kést szúrnak a renegát törzs ellenségeinek hátába. Álcáik sokfélék: általában idegenben megtelepedett törpe bankárok, ékszerészek, pallérok, kovácsok és más mesteremberek képében férkőznek a becsületes polgárok soraiba, s többnyire munkájuk minősége sem sokkal marad el e szakmák valódi mesterei által készítettekétől. A Holdárnyék szövetség tagjait bevallásuk szerint becsületes célok vezérlik: nem lopnak a szegényektől és törpéktől, nem ölnek, legfeljebb önvédelemből, és főként nem kémkednek Toronnak és szövetségeseinek. (Megjegyzendő, hogy Zakrul, amikor Toron nyújtogatni kezdte felé csápjait, egyenlő félként felajánlotta csatlakozását az Északi Szövetséghez, amit azonban a Két Hold országai – Tarin kérésére – határozottan visszautasítottak.) Mindez igaz is a klán azon tagjaira, akik sosem jártak Zakrulon belül; ám aki onnan érkezett, annak már rég nincsenek gátlásai.
     Zimah földjén ugyanis a rettegés az úr, s csak a legerősebb és legkegyetlenebb törpéket érdemesítik arra, hogy az ország területét elhagyják. A vezető réteg a papság, mely nyers kíméletlenséggel hódoltatja meg a népet a törpe istenek egy különös csoportja előtt. Zakrulban is Kadal a pantheon feje – bár a helyi tanok szerint a haldokló Kőatya kezéből ragadta el a hatalmat. Magának Bul Ruurignak nincsenek papjai és hívei errefelé: mi haszna lenne ahhoz fohászkodni, aki saját magán sem tud segíteni? Annál megbecsültebb a Tárnákban Mormoló, akit errefelé a tiltott tudás isteneként tisztelnek, s akinek szent drágakövét vérben fürösztik meg papjai. Nem csoda, hogy a nekromanciában és rontásokban jártas helyi boszorkánymesterek közül kerülnek ki a leglelkesebb Kadal-hívők. Tooma mellékneve a Mészáros – ő a kivégzések és csatatéri vérengzések patrónusa, a tolvajok és orgyilkosok istene; fegyvere pedig a rozsdás, ám borotvaéles csatabárd. A tarini kovácsisten, Ramog, Zakrulban a börtönök és béklyók istene, egyben a démonidézők patrónusa; s ő az is, akinek átokkalapácsa betegséggel és más sorscsapásokkal sújtja a hozzá méltatlanul áldozókat. A Bahúbok a fentieken kívül imádnak egy istennőt is: Sarragot, a Hűtlent. A Céda, aki elhagyta hitvesét, az orgiák és kurtizánok fejedelemasszonya, a törzsön belüli hadd erősítését és megújítását célzó rituálék védnöke. Ők hát a zakruli istenek – egyes hittudorok szerint a tarini törpék által imádott hatalmak Homálytestvérei –, és Zimah az ő prófétájuk. Ki is lehetne más Zakrul tárnáiban a főpap, mint Zimah dédunokája, aki egyúttal az ország királya is?

A zakruli királyok egyben a Holdárnyék szövetség legfőbb irányítói, ami igen nagy jelentőséggel bír a trónért folytatott testvérharcok során, melyekben a méreg és a hurok éppoly bevett eszköz, mint a katonai lázadás vagy akár egy aquir szövetséges felhasználása. A trónt – általában rokonai élete árán – megkaparintó királyjelöltnek azonban teljesítenie kell egy utolsó próbát: egymagában, övén egyetlen csatabárddal kell alászállnia a Végtelen Tárnába, ahova Zimah Der próféta távozott egykoron, majd vissza kell térnie onnét. Ez keveseknek adatik meg, s gyakran a visszatérők sem alkalmasak már az ország irányítására, olyannyira elhatalmasodik rajtuk a téboly. A Doardon-hegység törpéi azt suttogják, maga Zimah várja odalenn késői utódait – pontosabban ami maradt belőle…

     Az országban kiterjedt felszíni városok is épültek, melyek közül a legnagyobb Fazarrd, a Holdárnyék szövetség központja. Fogadók és vendégházak azonban még ennek falai között sincsenek; de nem is lenne szükség rájuk. A hegyeik közé merészkedő orkokat és embereket ugyanis azonnal megölik a vértjeik fölött állatbőröket és prémeket viselő, hajukat és szakállukat csont ékszerekkel díszítő harcosok. A frissen érkezett törpéből jobbágy lesz, ha hajlandó elfogadni Zimah tanításait. Ha nem, akkor halott.
     Zakrul zavaros fejű igehirdetői szerint a Homálytestvér a törpék igazi énje. Aki engedelmeskedik neki, annak sorsa győzelem és dicsőség, mozgassa akár hatalomvágy, akár kapzsiság; míg az önfeláldozók és egyéb ostobák szegényen és nyomorultul pusztulnak el. Maguk az istenek is születésüktől fogva alávetik magukat a saját Homálytestvérüknek – kivéve az önhitt Bul Ruurigot, aki valójában halálos sebet kapott a Sugróval vívott harcban; ám akinek ostoba Tudói ezzel ellentétes tévtanokat terjesztettek el. Ennek következményeit nyögik máig a Kőatya fiai, ezért hullajtják vérüket feleslegesen az embernépek háborúiban, és ezért sújtanak le rájuk intelem gyanánt a Sugró által rendelt Csapások is.
     Zakrulban az élet a törpéknek is gyötrelmekkel teli, s gyakorta igen rövid; épp ezért igyekszik a Holdárnyék szövetség újabb és újabb kőfiakat megnyerni Zimah hitének, s rábírni őket arra, hogy áttelepüljenek a Doardon-hegységbe. Mint mondják, a legvakmerőbb toborzók olykor még Tarinba is bemerészkednek.

A P.sz. XIII. század elején Beriquelről a Riegoy-öböl torkolatáig sodródó törpék letelepedése nem ment zökkenőmentesen. Legendáik szerint a tíz óceánjáró közül, melyeket az öböl szájáig űztek a Parttalan Vizek viharai, egyet éppen a partvidéki népek telhetetlen fejedelmei ejtettek zsákmányul és gyújtottak fel. Az így kezdődő véres háborúskodás során hiába kötött örök szövetséget a négy törzsből ide vetődött nemzetség, és hasztalan állt élükre maga Húrnal Hagroff, az első Főkapitány, a Kőatya gyermekei végül vereséget szenvedtek.

A törpék hasas, sokfedélzetes óceánjárói csúnyán alulmaradtak az öböllakó maldár származékok fürge hajóival szemben, melyek úgy játszottak velük, akár egy hatalmas bikával a pásztorkutyák. Amelyik nem pusztult el a harcok alatt, azzal az alattomos zátonyok végeztek; közülük csupán egyetlenegy, a Buldram Kroóg (Jósors) nevű zászlóshajó vitorlázott vissza Ragna Karr-Munk kikötőjébe sértetlenül. A hatalmas járművet utóbb az Ustach-szigeteken emelt szent város, Hromdaag-gróh közelében, egy félig vízzel lepett barlangöbölben rejtették el. A Jósorshoz azóta is minden esztendőben egyszer elzarándokolnak a törpe daugok küldöttségei, hogy virágokkal díszítsék fel, megköszönve neki és társainak, hogy új otthonukba vezette őket. A barlangöböl hátsó traktusaiba, az örök homályba azonban ekkor sem merészkednek – a legendák szerint itt raboskodnak a tengeri törpék foglyul ejtett ellenségei, mágiával kovácsolt bilincsekkel félig a vízbe láncolva. Olyan lények, melyeken nem győzhet az idő, s amelyek a bölcsek szerint leginkább Annirhoz, Up-Umbar városának Antohhal azonosított őristenéhez hasonlatosak. E szerzetek hatalma persze nem mérhető Anniréhoz – szemben az őrzőjüknek szegődött entitással, aki egykor megmentette a teljes vereségtől Húrnal Hagroff hajóit, s aki még Ragna Karr-Munk alapításakor kötött örök szövetséget a tengeri törpék népével.

     A megkeseredett túlélők végül a Három Sajkás-kaputól északra fekvő kiaszott területen rakták le városuk, Ragna Karr-Munk alapjait. Erről a vidékről a vízhiány a kyrek idejétől fogva elriasztott minden emberi telepest, ám a találékony törpék hatalmas viaszosvászon leplekkel fogták föl a hajnali ködök kevéske nedvességét. A ciszternák mélyén őrzött vízkészletből ma már a környező földek öntözésére is jut egy kevés, így kerülhet a Kőatya gyermekeinek asztalára valódi zöldség és gyümölcs a hegyikecskék húsa és a tenger gyümölcsei mellett.
     Ettől azonban még igencsak felkopna a tengeri törpék álla a színes szalagokkal befont, díszes szakáll alatt – nagy szükség van hát a Riegoy-városállamokból a kőfiak városaiba szállított búzára, kukoricára, olajra és egyéb élelmiszerekre. Cserébe százféle juh- és kecskesajtot, tartós helyi vászonféléket, zsírkőből faragott korsókat, a törpék hegyeinek bányáiból származó rezet, ametisztet és persze mindenféle szerszámot, fegyvert illetve más használati tárgyat vihetnek haza a partvidéki államok kereskedői.
     A tengeri törpék halászai és bálnavadászai mellett így hát a kőfiak számos kereskedője is tengerre száll, hogy távoli partokon tegye pénzzé népe kincseit. De Ragna Karr-Munk kikötőjébe is szívesen térnek be Ynev kalmárai, akik – miután a törpe révkalauz átvezette hajójukat az öblöt védelmező zátonyok között – elgyönyörködhetnek az egyetlen sziklatömbbe faragott város látképében. A tengerbe nyúló szirt oldalát partifecske-üregek módjára pettyezik a törpe otthonok ablaksorai; a fáradságos munkával elegyengetett teraszokon növények burjánzanak. A dombtetőn harmatgyűjtő vásznak borzas sokasága fehérlik, melyek közül őrtornyok szökkennek elő merészen. A tiszta zsírkőből álló sziklát a Kőatya fiai évszázados munkával át- és átlyuggatták, bányaüregeket és árkokat vájtak bele, majd belakták a hátramaradt üregeket. A feldarabolt kőtömeget ötven–száz láb magasan húzódó függőhidak hálózzák be.
     Ha a látogatónak sétára támad kedve, az alagutakkal átszőtt sziklaváros a nappali órákban nyitva áll előtte. Felválthatja hitelleveleit a dalknak nevezett helyi pénzre – melynek vésett arany-, ezüst- és rézgolyóit színes fonalra fűzik a helyiek –, hogy aztán elköltse vagyonát a szűk járatokból nyíló apró boltocskák valamelyikében. Amennyiben fontos ügyben jár, beszélhet valamelyik kereskedőcsalád fejével, akinek raktárai talán még elf és tarini árukat is rejtenek; vagy bebocsátást kérhet az erődbe, a várost irányító Főkapitány székhelyére. Ha pedig csupán bámészkodni akar, kívülről megcsodálhatja a navigáció és felfedezések istenének, Kadalnak, avagy Toomának, a küzdelem, a helytállás és a hajók patrónusának templomát, de akár a törpe viharbűvölők székházát is. S ha a sok kutyagolástól lankadni kezdenek lábai, szamarat bérelhet a harsány színű kelmékbe öltözött helybeliektől, mert lovat aligha fog találni errefelé.
     Akárhogy is, estére el kell hagynia a várost – a bizalmatlan törpék ugyanis éjszakára csak saját városuk lakóit tűrik meg a falak között. Mivel azonban a tenger a falakon túl elterülő világhoz tartozik, a kikötő vizén ringó hajókocsmák valamelyikén nyugodtan el lehet tölteni az időt hajnalig, mondjuk a tengeriszőlőből préselt nevezetes törpe italok kóstolgatásával. Ragna Karr-Munk lakóinak bizalmatlansága a régmúltban gyökeredzik ugyan, de valójában a megszaporodott kalózok ellen irányuló óvintézkedés. A kőfiak nem kevésbé tartanak Zimah-hitű fajtársaik beszivárgásától, akik szabadon járhatják a déli, emberlakta városok utcáit.

A tengeri törpék 3–5 tagú vadászflottái sohasem csapnak le ok nélkül a Riegoy-öböl hajóira. A kőfiak káorjai Ynevre érkezésük óta vezetik a Számadás Könyvét, amelybe a népüket ért sérelmeket jegyzik fel – álláspontjuk szerint csupán elégtételül foglalják le a sérelmet okozó állam hajóját. Egy dinisi vagy éppen erioni kalmár persze kalóznak tartja azokat, akik városa majd kétezer évvel ezelőtti bűneire hivatkozva kobozzák el rakományát, esetleg hajójával egyetemben. Ennek ellenére rég elcsitultak volna az emberek és törpék közötti ellentétek, ha a Zimah híveiből álló Holdárnyék tolvajklán nem vonná föl előszeretettel Ragna Karr-Munk zászlaját kalózhajóinak főárbocára. Nem véletlen, hogy egy tengeri és egy doardoni törpe találkozása többnyire halálig tartó párbajba torkollik; miként az sem, hogy e két nép szülöttei semmi esetre sem telepszenek meg egyazon városban.

Persze ellenségből rajtuk és az öböl kalózfejedelmein kívül is épp elég akad. Az óceánra kimerészkedő törpe halászok és kereskedők gyakorta vívnak élethalálharcot a fenyvesföldi törzsek erre evező rablóival vagy az Északi Szövetség és Erion közt hajózók más, kéretlen vámolóival.