Mint a Kettős Hold országainak többségét, Tiadlant is természetes határai védelmezik a külső fenyegetésekkel szemben. A déli határon őrt álló Vinverio-hegység égre törő bércei között alig néhány hágón lehet átjutni a Howa-medencébe, télvíz idején pedig egyen sem. A hónapokig tomboló viharok és a több láb magas hótorlaszok bármilyen várkatonaságnál hatékonyabb zár alá veszik az átkelőket. A fenyő- és bükkerdők lehúzódnak egészen a vörös gránithegyek lábáig, zöld szőnyegüket csak néhol szaggatta föl favágók fejszéje. Ritkán lakott vidék ez, ahol csupán az erdőjárók és a határvédő kolostorok lakói gyönyörködnek a felhők vonulásában meg a járhatatlan szurdokok vízeséseiben.
A karakterek egy gazdag toroni kereskedő kísérői – például szolgák, testőrök, írnokok, ágyasok –, akiknek még a tél beállta előtt a tiadlani Tuil városába kell jutniuk urukkal a Vörös-Vinverio bércein keresztül. Egy hirtelen támadt hóvihar a Hét Szél Kolostorba kényszeríti őket, melynek szerzetesei a határ védelmén túl az átutazók megsegítésére is fogadalmat tettek. A kolostorerődbe érkezésük éjjelén azonban rejtélyes körülmények között meggyilkolják a főapátot. A gyanú a karakterekre terelődik, akiknek nem marad más választásuk, mint hogy saját maguk keressék meg a tettest – ráadásul minél hamarabb, még mielőtt parancsba adnák lefogatásukat. A vihar elől ide menekült magányos utazók, kalmárok és a Sinemosi Ligából érkezett követség tagjai érthetően nem túl segítőkészek… De annál inkább foglalkoztatja őket a kérdés: milyen árut rejtegethet leszögelt ládáiban a karakterek ura? Mindeközben kint egyre dühöng a hóförgeteg – talán idén hónapokkal korábban köszönt be a tél, és tavaszig a kolostor foglyai lesznek a menedéket keresők? Vagy más ok miatt borult fel az évszakok rendje?
A hegyek lánca kelet felé mind lankásabb: míg a nyugati határszélt vigyázó Kenzal ormai még négy és félezer láb magasra törnek, a sinemossai Shaien – melyet a határ túloldalán Cwaylennek neveznek – púpos szikláit már a Howa folyó is átvágja, mielőtt a tengerhez érne. E korszakok munkájával kimélyített hasadék olyan keskeny, hogy a síkságon még egy mérföld széles folyam helyenként alig nyolcvan lábra szorul össze benne. A Howa, ez a hullámzó országút ezen a tájon szinte teljesen néptelen; nincs olyan vakmerő hajós, aki lemerészkedne a Haragvó Sárkány Szájának zúgóin, melyek még az uszadékfát is ízzé-porrá zúzzák. A déli tengermellék csipkézett partjai, apró szigetei mélyvizű öblöket, jó kikötőket rejtenek. Az itteni halászok örökös küzdelmet folytatnak a gyakran haragos tengerrel és toroni vetélytársaikkal a gazdag halászvizekért; hálójukba leggyakrabban tonhal, sprott, szardínia és naphal kerül. A tengerről érkező langyos esőknek köszönhetően egész évben zöldellnek a partvidék illatos kőriserdei és szelídgesztenye-ligetei. Ám amilyen bőven méri kegyeit Antoh úrnő, olyan bősz haraggal sújt le, ha büntetni akar: néhány évente tájfun söpör végig a parton, mely szálerdőket tarol le, és háromárbocos hajókat vet partra.
Az ország közepén nyújtózó tágas síkság arról a folyamról kapta a nevét, amely kétezer mérföld hosszan kígyózik át rajta. A dwoon határ közelében eredő Howa békésen hömpölyög végig a lapályon, és szeszélyesen kanyarogva kerülgeti a saját hordalékából épített szigeteket. A meder gyakran feltöltődik; a sok helyen gátak közé szorított folyam ilyenkor pusztító áradások képében keres magának új utat. A Howa legnagyobb mellékfolyója a vörös vizű Ai, mellyel Chasielnél egyesül. Az alföld mocsarainak egy részét már régen lecsapolták és termővé tették, de az eldugottabb zugokban – ilyen például a fővárostól nyugatra fekvő Dallwag lápvidéke – még menedékre lelhet a farkas és az óriásvidra. Az éghajlat száraz; a hűvös és esős nyarak zord telekkel váltakoznak. A síkságot hajdanában végtelen fűtenger borította, mert a medencét szegélyező hegyláncok felfogják az esőt hozó felhők javát. Csak az északi dombokon zöldellnek szil- és tölgyligetek, de zárt erdőséget itt is csak a hegyekben találni.
Az óriásvidrára vadászóknak leginkább azt kell észben tartaniuk, hogy semmiképp sem sérthetik meg az állat prémjét – a hibás gerezna csupán töredékáron adható el. Ezért aztán, amikor vízen sikerül rábukkanni egy-egy példányra, pontosan az orrát kell eltalálni nyíllal vagy szigonnyal. Ha azonban a nagy csomóban csillogó halpikkelyekre felfigyelve sikerül megtalálni a partoldalba vájt üregét, sokkal könnyebbé válik a vadász dolga: mesteri célzást igénylő fegyverek helyett elegendő egy jófajta doronggal lesben állnia. Látható, hogy az óriásvidra elejtése önmagában véve nem tartozik a különösképpen bonyolult vagy veszélyes vadásztettek közé. A lápvidékre azonban a Hatodkor óta kevesen merészkednek: a néphit szerint egy ryeki mágus bástyázta el magát a füzes szigetek és zsombékosok labirintusában. Bár a hozzáértők szerint semmi sem háborgatja a vidék fölött feszülő manahálót, a mocsárvidéken kóborló torz lények falkáival találkozva az utazó hajlamos ebben kételkedni.
A Velerian-tenger mentén húzódó Elya és Hedrag töredezett, ősöreg láncai a kétezer láb magasságot sem érik el. Északi oldalukat egészen a tengerig bükk-, nyír- és juharerdők borítják, melyek őszidőn vörösen izzanak, ahogy lombjukat megfesti az első fagy. A Velerian-tengerbe ömlő vizekben nyár elején angolnák és lazacok tartanak ívóhelyeikre, a hangás mezőkön szarvasok és wargok kószálnak. Hasonlóan elhagyatottak a Velerian-tenger szeleitől ostromolt Tuggar-szigetek fenyveseikkel és esőmosta ingóköveikkel. A sziklazátonyok némelyike már Kyria korától a száműzöttek menedékének számít; rajtuk kívül más nemigen háborgatja a tengeri madarak népes telepeit.
Számos ősi rom porladozik a Velerian-tenger mohos sziklazátonyain; lassú romlásukat még az újabb és újabb lakók – Tiadlan száműzöttei, gyilkosok és felségárulók – sem tudják megállítani. De talán nem is áll szándékukban. Az egyik ódon torony új lakója például egész más terveket szövöget: a készülő háború, a visszanyerhető dicsőség és az eljövendő bosszú körül forognak a gondolatai. Ezzel persze nincsen egyedül – mások is rágódnak hasonlókon errefelé, hiába. Presaraon Tirwel se Tuil azonban világéletében a tettek embere volt, s most sem tölti idejét haszontalanul: kapcsolatot tart Tiadlanban maradt híveivel, szövetségbe kovácsolja a tenger kalózkapitányait, s követei útján készíti elő visszatérését hazájába. Mindez persze még nem indokolná a hatalmon lévők kitüntetett figyelmét, hiszen majd’ minden évtizedben történnek hasonlók arrafelé. Felmerül azonban a gyanú, hogy a nagymesteren keresztül a torony építtetője mozgatja a szálakat – és az erősség első köveit még a Káoszkor hajnalán rakták le rég elporladt varázstudók… Az országban mind többfelé hallani, hogy egykor hamis vádak alapján száműzték Tirwel nagyurat, s haragosai még most sem szűntek meg áskálódni ellene; mások szerint viszont pontot kellene tenni e kínos ügy végére. A politikai helyzet igen feszült, s a király szeretne végre tisztán látni úgy a múlt, mint a jelen történéseiben. Hű kancellárja ezért a karakterekhez fordul…
A keleti gyepűvidéken, az orkokkal folytatott örökös csatározások helyszínén, ahol vad pteropták köröznek a szűk völgyek fölött, a civilizáció jelenlétére csupán határerődök és megerősített vadászkastélyok lánca utal. A tiadlani előkelőségek közül sokan űznek itt olyan nemes nagyvadakat, melyek a belső vidékeken már kipusztultak: szürke medvét, erdei tulkot és a gro-ugoni síkságról idáig kóborló bölényeket. Mi tagadás, sokak szerint csak fokozzák a vadászat izgalmát az erdők mélyén osonó ork harcosok, akik a maguk részéről Orwella poklára kívánják az izgalmas kalandokra áhítozó nagyurakat.
AJÁNLOM AZ OLDALT
