A fegyverforgatókról 
    

Harcosok mindig is léteztek, mióta a világ világ. Egyes bölcsek azt írják, az első mesterség a szántóvető volt; de persze hazudnak. Az emberi kéz hamarabb ismerte a bunkót és a baltát, mint az ekét és a kapanyelet. Hogy embertársára vagy a kiszemelt zsákmányállatra emelte-e többször, az mindegy: ennél is, amannál is ugyanaz a gondolat fészkelt a fejében. Győzni és gyarapodni, hússal és hatalommal, derékban és derekasságban.
Isteneinktől kaptuk örökül ezt a kényszert, ezt a lebírhatatlan vágyat. Hiszen a teremtés műve nem őket dicséri - sejtettük ezt régóta, mainapság már tudjuk is -, hanem rég köddé vált és elfeledett elődeiket, a mi fiatal fajtánkat megelőző ősnépek atyáit. Amikor a mi isteneink kiemelkedtek a Káosz fortyogó örvényéből, első dolguk a harc volt: hogy helyet csináljanak maguknak mennyben és pokolban, előbb el kellett pusztítaniuk az elaggottakat, a megfáradtakat, az előttük valókat. Az ember teremtésére - a mi teremtésünkre - csak utána kerítettek sort.
Ne mondja hát nekem senki, hogy a béke régibb a harcnál, az alkotás a rombolásnál, a szeretet a gyűlöletnél! Hamis tanító, aki ilyet állít: nem csupán téved, még csak nem is hazudik, hanem legszentebb hagyatékunkat gyalázza, amivel az Életadó Úr felruházta választott népét!
Hogy kicsoda az Életadó Úr? Nem tudom. Kardforgató vagyok, nem teológus. De hívják őt bár Kyelnek, Ranilnak, Domviknak vagy akármi más néven - pengém hegyén fog kiszenvedni az, aki káromolni meri mind közül legcsodásabb adományát!

Sorquas Devastor, Uwel kegyeltje


A tisztes, egyszerű harcos és a cicomás népség között az a legnagyobb különbség, hogy a cicomásoknak befelé gyöpösödik a koponyájuk.
Mit értetlenkedel már megint, édes fiam? Cicomások, én már csak így hívom az ilyen boronálatlan agyúakat. Először is a sok lovag urat, aki úgy feszítenek a tarka selyempompás páncéljukban, mint egy lóháton dürrögő fajdkakas. Aztán a fejpénzért járó vadászokat, akik még az árnyékszékre is talpig feketében járnak... nem is tudom, hogy nem rondítják össze közben a felleghajtó köpönyegüket? Meg a vásári porondon hőzöngő ripacsokat, akik querdának kinevezett kóbor kutyákat agyabugyálnak folyton, a szájtátiak nagy álmélkodására. No és persze hódzsíros képű korgokat, akik mind egy szálig fáklyaként lobognának, ha a butaságtól forrólázat kapna az ember. Nem is beszélve a Délvidéken cifrálkodó ficsúrpávákról, a kardnak csúfolt fogpiszkálóikkal.
Bolondok mind, hisz csak a bolond igyekszik magára zárni a tömlöcajtót, amikor már noszogatná szabad levegőre a porkoláb. Õsidőktől fogva hurcolásszák magukkal a sok fránya rögeszméjüket, és úgy belécsontosodtak már, mint teknőc a héjába. Képtelenek nyitni. Változni. Alkalmazkodni.
A lovagoknak a becsület és a dicsőség a vesszőparipájuk. A vadászoknak a klánszellem és a kötelesség. A gladiátoroknak a látványosság és önmaguk ünnepeltetése. A korgoknak a pökhendiség meg a mosakodni tudó népek utálata. A bajvívóknak a szépnem, a pompa, a hírnév.
Ha egyet ismersz közülük, ismered valamennyit.

Amikor valami délceg lovag úrral verekszel, könnyű vértet vegyél föl, abban mozgékonyabb vagy nála. Készíts elő egy marék csillámport vagy farkasszőrt, amivel holtra rémítheted a lovát. Miután kizuhant a nyeregből, egy darabig levegő után fog kapkodni, akkor nyugodtan odasétálhatsz hozzá, nem veszi sok hasznát se a kopjájának, se a pallosának. A meglékeléséhez csatacsákányt vagy shadleki buzogányt használj; egyetlen sebet ejts rajta, aztán táncold körbe, és várj türelmesen, míg kifullad a vérveszteségtől, és összeroskad a csigaháza irdatlan súlya alatt. A kegyelemdöfést háromélű páncélszúró tőrrel add meg neki, az minden eresztékbe becsusszan.
Ha valamelyik klán vadászidényt nyitott rád, először is csinálj mindent fordítva, mint szokásod. Nappal aludj, és éjszaka légy ébren; a főkapu helyett közlekedj a hátsó bejáraton; vizet igyál, ha eddig boroztál; körülfürkészni járj a reterátra és a szükséged végezni az udvarra; látogasd a ringyókat, de ne töltsd kedvedet velük, üldögéld végig türelmesen az idődet a nászágy mellett. A vadászok annyira beleszoktak a sok gyilkolásba, hogy sémák szerint gondolkodnak, és amilyen nagyra vannak magukkal, föl sem tételezik rólad, hogy neked is szorulhatott némi ész a kobakodba. Légy nyugodt, mikor megjelennek a fekete gönceikben, ők fognak meglepődni, nem te! Egy-egy ütés elég lesz nekik, mert aki nem ismeri a harctéri sárdagasztást meg az erőltetett menetet, az örök életére nyivászka marad. Szóval suhintsd őket gyorsan kupán, és ne hagyd magad megkarcolni, ha nem szereztél be jóelőre ellenmérget.
A viadorokkal fordított a helyzet: ők mindig a szokatlan látványosságokra vannak felkészülve. A szemük se rebben, ha tüskézett végű lovaglóostorral mész nekik, esetleg kiélezett peremű pajzzsal vagy háromtagú buzogánnyal. Viszont bármibe lefogadhatod, hogy évek óta nem volt olyan ellenfelük, aki egy szál karddal állt volna ki velük. Minél egyszerűbb fegyvert emelsz rájuk, annál jobban elbizonytalanodnak. Javasolni tudom az alabárdot, derék szerszám, nem használja más, csak a városőrző poroszlók; és mikor hallottál olyat utoljára, hogy valami egyszerű poroszlót küldtek volna az arénába verekedni? Ügyelj arra is, hogy minél néptelenebb helyen kapj össze az embereddel; zavarni fogja, hogy nincsen biztatás, nem ünnepli az alkalmi közönség. Legjobb valahol a szabad ég alatt lest vetni neki: már az ükapja is városlakó patkány volt, akkor sem ismerné meg a bokafogó hurkot, ha belevernék az orrát.

Barbárok ellen bújj szépen nehéz vértezetbe. Ezek az agyalágyultak gyávaságnak tartják a páncélviselést, csupaszon düllesztik ki a szőrös mellüket, mikor neked rontanak. Rettentő büszkék rá, hogy mennyire bírják az ütéseket, de én egyetlen olyan halandóról hallottam életemben, akinek a bőre keményebb lett volna másfél hüvelyk edzett acélnál, és az nem korg volt, hanem aquir. No és persze igyekezz minél cifrábban odamondogatni nekik, például hogy az anyjuk a hajó közös szajhája volt, és sorsvetéssel döntötte el, melyik Tetűszakállnak varrja a nyakába a gyerekét. Ha egyszer bedühödnek, se nem látnak, se nem hallanak, csak csörtetnek előre leszegett fejjel, mint kansertés a böllér kése alá. Ha netán valami vajákosféle is lenne veled, ne fáraszd a torkod káromkodással, inkább tessékeld a nyavalyást magad mögé; a korg úgyis annak fog nekibuzdulni, te meg hátulról kényelmesen levághatod.
A ficsúrokat tán legkönnyebb eltakarítani mind közül. Még a viadoroknál is jobban imádják a ripacskodást, minden vágásukat úgy telecifrázzák hajbókolással, mintha legalábbis táncestélyen lennének. A korg legénynél viselt páncélod maradjon csak rajtad, ezer évig hadonászhat, akkor sem bírja átbökni a fogpiszkálójával. Viszont a pallost meg a kétlapú csatabárdot hagyd odahaza, ha nem akarod úgy érezni magad, mint aki bolhát akar agyoncsapni mázsakővel. Kapjál kézre inkább egy jóravaló buzogányt, és tűrd türelmesen, míg Páva Úrfi körülugrál. Előbb-utóbb úgyis közelebb merészkedik hozzád, hogy a nagy fene bátorságát fitogtassa. Akkor nyomd el szépen a huszadik ásításodat, és suhi a tollforgós kalpagjára!
Egy szó mint száz, a cicomás népség miatt ne fájjon a fejed. Nagyjából minden másfélezredikbe szorult valami józan ész, azokkal meg úgysem fogsz összepatvarkodni soha, mert elég okosak hozzá, hogy másokat küldjenek verekedni maguk helyett. Az ilyenek elképesztően nagynak és erősnek hiszik már magukat; persze, Chei királynak ők is buzgón hajlongva köszönnének alászolgáját, pedig Chei soha életében nem cicomázkodott.
Látom a vigyort a képeden, fiam; ügyeljél nagyon, nehogy az ő hibájukba ess! Mert szép-szép ez a sok bölcsesség, amit én most elősoroltam neked, de odakint a világban bakfittyet sem érsz vele. Ha nem gyakorolsz szorgalmasan, ahogy tanítottalak, bizony kinyújtóztat valaki mihamarost!
Hogy kicsoda? Ej, de nagy ostobaságokat tudsz kérdezni öregapádtól!
Hát az első igazi harcos, akivel találkozol.

Lothar dul Kosztasz toraniki fegyvermester tanácsai
zsenge korú unokafiának

Csak az ostobák hiszik, hogy az arénában vívott harcnak nincsenek szabályai. Az ostobák, akik odafönt ujjonganak a lelátón, harsányan biztatva kedvencüket, részegen káromolva ellenlábasukat. Ilyenkor mintha az egész nézőtér egyetlen zsongó méhkassá olvadna össze; s amikor odalent elhanyatlik egy test, hogy vörös nedűvel itassa meg maga körül a szomjas homokot, a méhek zümmögése darazsak dühös dongásába csap át. Most cserélnek gazdát a fogadásra szánt ezüstök; most szidják azt a kétbalkezes, örökre elcsöndesült nyomorultat, aki miatt fizetniük kell; most hencegnek az éles szemükkel, hogy első pillantásra meglátták a sok senkiházi közt a kincset érő bajnokot.
Ostobák mind egy szálig. Az egyik pálinkát és sült halat küld a győztesnek, annak a summának a töredékéből, amit a fogadáson nyert; aztán pár óra múlva eszméletét veszti a sok szesztől, valami sötét kikötői lebujban, és másnap reggel mindenéből kiforgatva ébred, ha ugyan felébred egyáltalán. A másik - aki a vesztes félre tett - az utolsó vasát is leszámolja a tétügyelő ember markába, és még adóslevelet is ír neki, ott helyben, mert az arénagazdával nem jó dolog ujjat húzni; az éjjelt átissza ő is, hozomra, és amikor másnap, kijózanodva eszébe jut odahaza az asszony meg a porontyok, felköti magát az első fára.
Ostobák, mondom; de nem ezért.
Hanem mert a vérszag csalja őket a lelátóra. A látványosság. A zaboláját tépett, vigyorgó halál. Azt hiszik, hogy a porondon nincsen törvény: hogy csak a győzelem számít, bármi áron, nincs erkölcs, nincs szabály, nincsenek korlátok. Félnek szabadjára ereszteni a lelkük mélyén vonító vadállatot, s inkább fizetnek érte, hogy lássák, amint helyettük mások teszik meg ezt.

Annyiban igazuk van, hogy a hivatásos viadorok nem lovagok, még csak nem is katonák. Ölnek, mert ez a dolguk; és ha diadalra segíti őket, nincs az az árulás, nincs az a mocskos trükk, amitől visszaborzadnának. Megadást színlelve eresztik le a fegyvert, hogy szíven döfjék a hozzájuk közeledőt; lankasztó mákonyt csempésztetnek az ellenfél estebédjébe a lepénzelt szakáccsal; mérgezik pengéjüket, még ha tiltva van is. Amikor lovagiasnak mutatkoznak, csak azért teszik, hogy elnyerjék vele a közönség rokonszenvét. Félszemű Robalnak, ha újonc viadorral állították szembe, szokása volt önként eldobni a pajzsát és hátratenni a jobbját. Az egész aréna harsányan ünnepelte érte, pedig csak a deréköve alá rejtett tőrt markolta meg, amivel földharcban, észrevétlenül döfött, ha az újonc keményebbnek bizonyult a vártnál.
És mégis, minden alakoskodás, minden becstelenség dacára: a küzdőporondnak van egy ősi törvénye, amit józan elméjű viador nem szeg meg soha. Szóba, írásba soha nem öntik: az újonc, ha élni akar, megtanulja magától. Az ostoba közönség nem tud a gladiátornép e soha ki nem mondott, közösen őrzött titkáról, hiszen csak üvölteni és megveszni képes, gondolkodni nem. Az arénamesterek ismerik és nehezményezik, mert sok pénzükbe kerül, de nem sokat tehetnek ellene: az ő kezük korbácsot fog, nem fegyvert.
S hogy mi légyen ez a titkos törvény?
Van egy régi történet: dul Orkaszról szól, a vén veteránról, aki fegyencsorból küzdötte föl magát az aréna hősévé, szabad emberré, aki jutalomért verekszik, s még tehetőssé is válik belőle némiképp. Egyszer egy képzetlen suhanccal állították szembe, valami koldusszegény kölyökkel, aki önszántából lépett a porondra, életében először. A suhanc apja adósrabszolga volt, gazda-hitelezője málhát hordatott vele a kikötőben; tüdeje, szíve egyre kevésbé bírta már. Az arénamester elegendő pénzt ígért a fiúnak a megváltásához, ha győztesen kerül ki három egymást követő tusából. A kölyök - ki tudja, hogyan - két viadort lebírt. Hálni járt belé a lélek, fél tucat sebből vérzett, mikor harmadikként dul Orkasz ellen küldték.
Sok mindent mesélnek erről az esetről; egyesek azt is, hogy ama málhahordó öreg a kikötőben ismerte dul Orkaszt. Ismerte, hiszen valaha rég egy anya szülte őket. Mi igaz ebből, mi nem, soha ki nem derült. Bizonyos csak annyi, hogy a veterán megvagdalta a suhancot, le is ütötte a kardja gombjával, de nem ölte meg. A lelátón tolongó csőcselék, tombolva és vérgőzös fővel, az elrogyott viador halálát követelte. A játékok védnöke, Andar dul Mordak hercegkapitány azonban katonaember volt, a népszerűségre nem sokat adó, és életet szavazott neki.

A suhanc felépült, az apja viszont meghalt, alig egy hét múlva. Megszakadt benne valami, amikor a vállára emelt egy vászonbálát; s mivel rabszolgaként halt meg, Tharr egyháza megtagadta tőle a szentelt föld nyugalmát. Antoh papjai vetették a vízbe, durva daróczsákbban, ám a ráják meg a rákok hamar átrágták a vásznat, és másnapra, mikor a tenger kivetette egy szeméthalomra a mólóknál, már nem túl sokat hagytak belőle.
Teltek-múltak az évek. Dul Orkasz öregkorára vagyonkát gyűjtött, visszavonult a porondról. Okosabb volt a legtöbb kivénhedt viadornál: pálinka helyett házra, telekre, szőlőre költötte a pénzét, és asszonyt vett magához. Az asszony fiatal volt és kacér, meg-megakadt a szeme a kikötői legényeken. A veterán fejét akkor már dér lepte mindenütt, a vérét azonban nem hűtötte le a kor: ugyanolyan hamar lobbanó maradt, mint régente, az arénában. Az asszony meghalt, s vele egy nyalka gárdatiszt is; egyiküknek sem volt gyors halála. Dul Orkaszt gályarabságra ítélték, de a hercegkapitány - ugyanaz a régi, kemény katona - adott neki még egy lehetőséget, egy utolsót. Választhatott: élethosszig az evező mellett, vagy öt év hajdani hőstettei helyén, a viadorporondon.
A vén veterán remélte - hitte -, hogy ami egyszer sikerült neki ifjúkorában, azt most, ősz fejjel is meg tudja cselekedni. Helyt is állt derekasan, egy teljes esztendeig. Aztán egy dúsgazdag arénamester, hogy nagy tömeget csődítsen össze névadó hekkája szent napjára, páratlan látványosságot eszelt ki. Egy régi bajnokot - akire sokan emlékeztek még - szembeállított egy újjal.
Az új bajnokot Robalnak hívták, erős volt, vad és keserű. Egyetlenegyszer szenvedett vereséget az arénában, még süvölvény korában, akkor is két nyert harc után, súlyos sebesülten. Legyőzője kiütötte fél szemét a kardgombbal, de életben hagyta; s bár a lelátó a véréért üvöltött, dul Mordak hercegkapitány a kegyelem jelét mutatta páholyából.
Miféle kép lebeghetett vajon most a megmaradt fél szeme előtt? Talán egy halott öregember szétrágott arca, a móló tövében, a tenger szennyes hordaléka között, amint kikandikál a szétázott darócvászon alól, és apró rákok mászkálnak rajta? Sokat tanult azóta, igen, kölyökből férfivá érett, keménnyé és kegyetlenné; a bukott bajnok pedig, vele szemben a porondon, harcolni ugyan nem felejtett el, de a lába meglassult, a látása elhomályosodott, az izmai megereszkedtek.

Ha valaki manapság a viadorok ősi törvénye felől érdeklődik, a legtöbb, amit elérhet, hogy megmutatnak neki Tadzeh határában egy korhatag fejfát. Dul Orkasz nyugszik alatta, az aréna ünnepelt hőse, aki másodjára már nem tudta kiverekedni magának a szabadságot. A törvény íratlan, nem vésték föl erre a fejfára sem; és különben is, a gladiátorok között kevés a betűvető. Ám ha az ember megáll a sírhant előtt, és szótlanul hallgatja a hűs szél susogását a szomorúfüzek lombjai között, egy idő múlva mintha lehelve szálló szózatot hallana ki belőle, intést a túlvilágról, örök igazságot rég elporladt ajkakon. Az ősi törvény szavát.
Soha ne kegyelmezz!...

Yan Symarchas: Moralia Doloris

Nem minden háborút vívnak napvilágnál.

Gorviki mondás

Továbbá, az Égi Fény 2432. esztendejében, Adron Kvartjának második havában, az Engesztelés harmadik napján, a birodalmi hadak Khayer en-Ardach generális vezérlete alatt, elérték Tarin előhegyeit, és ostromgyűrűbe zárták Raveen városát.
Továbbá, az Égi Fény 2432. esztendejében, Adron Kvartjának második havában, az Engesztelés tizenkilencedik napján, az Északi Hármak egyesült felmentő serege, Raveen alatt csatát vesztvén, toroni kardok által felkoncoltatott.
Továbbá, az Égi Fény 2432. esztendejében, Adron Kvartjának harmadik havában, a Lángok második napján, a Fák Népének íjászai az Északi Hármak területéről kivonultak, uraik akaratából a sirenari határok védelmére visszavonatva.
Továbbá, az Égi Fény 2432. esztendejében, Adron Kvartjának harmadik havában, a Lángok nyolcadik napján, huszonöt napos ostrom után, Raveen városa a birodalmi hadak által megvívatott, a benne lakó jámborok kardélre hányattak.
Továbbá, az Égi Fény 2432. esztendejében, Adron Kvartjának harmadik havában, a Lángok tizedik napján, a nagyméltóságú Eligor herceg úr parancsolatára Dreina úrnő buzgó szolgái közül ketten, Derat Marcos és Derat Reyvar, tisztes hírű és ájtatos testvérek monostorunkból, követségbe indultak Via Shenbe.
Továbbá, az Égi Fény 2432. esztendejében, Adron Kvartjának harmadik havában, a Lángok tizenharmadik napján, a masgarita lovagrend maradéka kivonult a birodalmi hadak elé, és a Szárazréten négy lovag híján az utolsó szálig levágatott.
Továbbá, az Égi Fény 2432. esztendejében, Adron Kvartjának harmadik havában, Lángok tizennegyedik napján, a birodalmi hadak szárazréti táborában, a melléjük osztott ork segélycsapatok vezére, bizonyos Yukrag nevű bitang, sátra sötétjében fejétől elesett, ami nagy viszálynak lőn okozója a többi ork főnökök között.
Továbbá, az Égi Fény 2432. esztendejében, Adron Kvartjának harmadik havában, a Lángok tizenötödik napján, Dreina úrnő hitében való jámbor testvéreink, Derat Marcos és Derat Reyvar, küldetésüket Via Shenben sikerrel elvégezvén, ötnapos utazás után megtértek monostorunkba.
Továbbá, az Égi Fény 2432. esztendejében, Adron Kvartjának harmadik havában, a Lángok tizenhatodik napján, Khayer en-Ardach generális a birodalmi hadakhoz osztott ork segélycsapatokat, nem szűnő békétlenségük okán, halomra vagdaltatta.
Továbbá, az Égi Fény 2432. esztendejében, Adron Kvartjának harmadik havában, a Lángok huszadik napján, a birodalmi hadak észak felé továbbvonulván, ostrom alá vették Haonwell városát.
Továbbá, az Égi Fény 2432. esztendejében, Adron Kvartjának negyedik hava elején, a tengerről némely kalózok zaklatták Toron nyugati tartományait, és a Feloldozás ötödik napján Akredor városára üszök vettetvén, igen megperzseltetett.
Továbbá, az Égi Fény 2432. esztendejében, Adron Kvartjának negyedik hava elején, a birodalmi hadak hátában banditák támadtak, s az éléshordó szekereket több ízben megrabolván, nagy ínségnek lettek okozói a haonwelli ostromtáborban.
Továbbá, az Égi Fény 2432. esztendejében, Adron Kvartjának negyedik havában, a Kettős Hold Ünnepén, Khayer en-Ardach generális tábort bontatott, s megkezdte visszavonulását dél felé.
Továbbá, az Égi Fény 2432. esztendejében, Adron Kvartjának negyedik havában, a Feloldozás tizenhatodik napján, a birodalmi hadakhoz hátvédül állított három aszisz falanx az üldöző dhuni lovasokhoz pártolt, és ezokból a Szárazréten nagyszámú toroni hadinép felkoncoltatott.
Továbbá, az Égi Fény 2432. esztendejében, Adron Kvartjának negyedik havában, a Feloldozás tizennyolcadik napján, némely vakmerők kardra kaptak Raveenben, s a toroni helyőrséget parancsnokukkal egyetemben elaprították, miért is a hátráló birodalmi fősereg a városból kirekesztett.
Továbbá, az Égi Fény 2432. esztendejében, Adron Kvartjának negyedik havában, a Feloldozás tizenkilencedik napján, Shulur városában, Kharkhat en-Ardach birodalmi báró, a császár kuzinja és belső tanácsosa, a toroni hadak generálisának nemzőatyja és pártfogója, palotájában merénylőktől megöletett.
Továbbá, az Égi Fény 2432. esztendejében, Krad Kvartjának első havában, az Ifjak harmadik napján, a birodalmi hadak táborában, Raveen falai alatt, Khayer en-Ardach generális, erre Gyl ar-Gethzar császári futár által utasíttatva, torkát elmetszette.
Továbbá, az Égi Fény 2432. esztendejében, Krad Kvartjának első havában, az Ifjak negyedik napján, a császár birodalmi gyászt rendelt el a kyr Nemes Házak közül való Ardach-család magvaszakadta okán.
Továbbá, az Égi Fény 2432. esztendejében, Krad Kvartjának első havában, az Ifjak ötödik és hatodik napján, a maradék birodalmi hadak, Gyl ar-Ethzar generális vezérlete alatt, az Északi Hármak területéről kivonultak.
Továbbá, az Égi Fény 2432. esztendejében, Krad Kvartjának első havában, az Ifjak tizedik napján, Shulur városában, a Csillagok Terén, némely elfogott kalózok, banditák, vakmerők és merénylők nyilvánosan kivégeztettek, részint kerékbe töretvén, részint karóba húzatván, részint máglyán elégettetvén, illetve más, undokabb halálnemek által.
Továbbá, az Égi Fény 2432. esztendejében, Krad Kvartjának első havában, az Ifjak tizennegyedik napján, monostorunk két jámbor életű lakója, Derat Marcos és Derat Reyvar, tolmácsolta Via Shenben Eligor herceg úr őszinte köszönetét és nagyrabecsülését, valamint mély gyászát az őket ért veszteségek fölött.

A Thasseral-hegyi ókolostor évkönyveiből


SZAVAK MESTERE: A növendék szólhat.
NÖVENDÉK: ...
SZAVAK MESTERE: Miért nem szól a növendék?
KARDOK MESTERE: Mert halott.
SZAVAK MESTERE: Miért halott a növendék?
KARDOK MESTERE: Mert az életét elvették tőle.
SZAVAK MESTERE: Hol a növendék élete?
KARDOK MESTERE: Az én kezemben.
SZAVAK MESTERE: Add hát vissza neki, ha méltónak ítéled.

Részlet a Ködfivérek avatási szertartásából


Ajándék időn élünk valamennyien. Életünket kölcsönbe kapjuk a rendtől; addig tarthatjuk meg csupán, amíg jónak nem látja visszavenni.

Ismeretlen vadász utolsó szavai

Hogy mi teszi lovaggá a lovagot? Mi sem egyszerűbb, mint erre a kérdésre megfelelni. A nemesség, ifiurak, mégpedig ama háromféle nemesség, amely külön-külön is kiemeli a nagy dolgokra hivatottakat az egyszerű köznép köréből, együttesen azonban csupán a legderekabbakban és a legvitézebbekben találtatik meg. A test, a szív és a lélek nemessége.
A test nemessége: az előkelő születés. Méltatlan póri ágyékból nem sarjadnak lovagok. Az igazi lovag ősei hírnevének letéteményese: fénye beragyogja őt is, ugyanakkor tartozik folt nélkül megőrizni, és saját hőstettekkel gyarapítani, hogy mentől gazdagabb örökséget hagyhasson utódaira. Akinek nincsenek dicső ősei, az csupán a maga cselekedeteivel öregbítheti jóhírét; legföljebb vitéz katona lehet, annál több soha.
A szív nemessége: a hűség. A lovag fegyverrel és vére hullatásával köteles szolgálni urát, bárki légyen az, akár élte végső fogyásáig is. Ha cserben hagyja, ha elpártol tőle, ha ellenségei oldalára áll: álnok és áruló. Büntetése halál, ivadékai rangjukat és vagyonukat vesztik. Ha nem szenteli minden idejét a hadakozásnak és a fegyvergyakorlatnak, hanem pénzekkel uzsorál, kalmárkodik vagy iparos mesterségre adja a fejét: méltatlan és hanyag. Aki nem tudja karddal megkeresni a kenyerét, hanem nemtelen foglalatosságokig alacsonyodik, az vét az ura iránti köteles hűség ellen, s a lovagi társaság kiutaszítja magából. Süllyedjen csak oda, ahová való: az alantas pórok közé.
A lélek nemessége: a becsület. Mind közül ezt a legnehezebb megszerezni és megtartani. Becsület ugyanis - és most figyelmezzetek jól, ifiurak! - nem csupán egyféle van. A papok persze mást prédikálnak a szószékeikről, de ti ne hallgassatok rájuk, mert nincs igazuk.
Látom, zavarba jöttetek, ifiurak. A skólában mást tanítottak nektek a fráterek, ugye? Várjatok, mindjárt megmagyarázom.

A mi becsületünk úgy diktálja, hogy udvari modorban bánjunk minden fehércseléddel, mert ők a gyöngébbik és a szebbik nem. A Sötét Próféta lovagnépe ezt ostobaságnak tartja, mert az ő uruk nem tesz különbséget az emberek között, előbb-utóbb mindenkit a kebelére fogad. Nekünk kötelességünk gyámolítani az árvákat és az özvegyeket, a szegényeket és az elesetteket. A gorviki lovagok szemében ez kétszeresen is bűn: önmagukat lealacsonyítanák, az alamizsnáltakat megsértenék vele. Mi úgy tanítjuk, hogy csak a szemtől szemben vívott harc becsületes, ahol mindkét félnek egyenlő esélye van a győzelemre, és nem az ármány dönt közöttük, hanem a vitézség. A felföldi lovagoknak mára az írmagjuk is kiveszett volna, ha így hadakoznának a bukott Godon romjai közt tanyázó iszonyattal. Nálunk senkit nem háborít föl, ha egy testvérünk járatlan a betűvetésben vagy nem ért a szépművészetekhez. Az Aranykör viselői vagy a masgariták mélységes megvetésükkel sújtanák az ilyet, s aligha tűrnék meg sokáig maguk között.
Ne olyan nagy garral, ifiurak! Természetes, hogy mi elítéljük vagy legalábbis furcsálljuk mindeme életelveket; hiszen elütnek attól, ami szerintünk üdvös és igaz. De kívánhatnk-é derekabb harcostársat magunk mellé egy Darton-lovagnál? Kétségbe vonjuk-é a tisztességét egy dorani Vigyázónak? Lekicsinyeljük-é, amit Terda Radovik király cselekedett Gorvik trónusán? Méltatlan ellenfélnek vélünk-é a harcmezőn egy toroni zászlóhordozót?
Nem, ifiurak. Kiállunk az elveinkért, mert hisszük és valljuk igazukat, s vérünket is hullajtjuk értük tétovázás nélkül, akármikor. Ám a többi lovagok is ugyanezt teszik, épp ilyen rendíthetetlenül ragaszkodnak a maguk becsületéhez. Ezért méltóak a lovagi címre, és ezért tiszteljük egymást kölcsönösen, még akkor is, ha netán halálos ellenségek vagyunk.

Tauras din Alkuth: Viadomói Tanítások

Estelle Zenobia di Magnamurio a P. sz. XXXIV. században született Shadlek városában, előkelő arisztokrata családból: korának leghírhedtebb kalandornője volt, egyaránt otthonosan érezte magát a csábos bajadér, az irodalmi szalonokban elnöklő szépasszony és a harcias amazon szerepében. A délvidéki történészek egybehangzó véleménye szerint a nagy Aleggheri mester óta nem született a világra hozzá mérhető bajvívó. Uralkodók és koronahercegek fejét csavarta el, s hódolóinak sokáig azt hazudta, hogy gyermekkori esküvése értelmében mindaddig kénytelen szűz maradni, amíg nem talál legyőzőre tisztes párviadalban. Ezzel az agyafúrt módszerrel tucatjával gyűjtötte be olyan nevezetes személyiségek trófeáit, akiknek máskülönben meg sem fordult volna a fejükben, hogy párbajjal kockáztassák a tekintélyüket. Akadtak közöttük becsületben megőszült egyetemi magiszterek, pocakos és dúsgazdag kalmárok, Domvik-hitű prelátusok, babérkoszorús költőfejedelmek és keserű lelkű zsoldosvezérek a Felföldről.
Valóságos csoda, hogy Estelle Zenobiának csaknem harminc éven át sikerült eltitkolnia az őt sújtó szörnyű átkot: ugyanis vérivónak - wiernek - született, amiért Shadonban minden tárgyalás nélkül máglyahalál jár. Amikor leleplezték, nyugatra szökött, és Krán szolgálatába állt, rövid időre még az egyik Külső Tartomány kormányzását is átvette. Néhány esztendő múlva aztán elege lett Ranagolból, és hátat fordított neki; ezúttal azonban - bölcs elővigyázatossággal - meg sem állt a Sheral túloldaláig, nehogy nézeteltérései támadjanak hajdani hitsorosaival. Itt aztán két Zászlóháborút is végigharcolt: az egyiket a Vörös Hadurak pártján kezdte és a Fekete Hadurakén fejezte be, a másikat fordítva.

Estelle Zenobia mestervágásait háromszáz éve hiába igyekeznek utánozni a legügyesebb és legtapasztaltabb bajvívók. Ezerféle módját ismerte az ellenfél lefegyverzésének. Amikor kiütötte valakinek a kezéből a fegyvert, estében olyan ravaszul csavarintott rajta, hogy gazdáján vagy valamelyik harcostársán ejtsen súlyos - olykor egyenesen halálos - sebet. Ha az ő egyik barátját fegyverezték le, kibűvölte a legközelebb eső ellenfél markából a kardot, és könnyedén átpenderítette az övébe. Máskor égő lámpásokat, makacskodó zárakat, teli boroskupákat vett célba vele; szinte sohasem hibázott, s az eredmény hol mulatságos, hol nagyon is véres volt, szeszélyesen váltakozó kedélyének megfelelően.
Ő maga kizárólag rapírt használt, abból is a könnyebbik és rövidebbik fajtát, de nem létezett olyan fegyver, amit ki ne tudott volna fondorkodni vele a másik küzdőfél kezéből. Páncélos lovagokat fosztott meg a pallosuktól, szilaj csikósokat a karikás ostoruktól, dühöngő barbárokat a csatabárdjuktól, arénaviselt viadorokat a dobóhálójuktól. Még a pajzsot is pillanatok alatt lepiszkálta az ellenfél karjáról. Harcmodora egyöntetű beszámolók szerint a leghiggadtabb fejvadászt is őrjöngésig bőszítette.
Erionnak mindvégig nevezetes és köztiszteletben álló személyisége volt, Torozon tavernájában állandó lakosztályt tartottak fenn neki. Innen tűnt el aztán nyomtalanul P. sz. 3408-ban; további sorsáról semmit nem tudunk.
Estelle Zenobia di Magnamurio nemcsak szeszélyes, csapongó személyisége miatt jelent egyedi és utánozhatatlan színfoltot Ynev kalandozóinak történetében. Példaképpé is vált, a délvidéki bajvívók életfilozófiájának hús-vér megtestesülésévé. Derűs volt és felelőtlen; olyan mohó, gyermeki örömmel habzsolt minden percet, mintha az lenne az utolsó; dalokban és balladákban tette halhatatlanná a nevét; a gúnyt, az ékes szavakat, a szerelmet éppoly gyilkos fegyverként forgatta, akár könnyű rapírját. Jószerivel mindenkit megbotránkoztatott a viselkedésével, a papok léhának és lelkiismeretlennek ostorozták, az Egyetlen szószékéről mennydörögték felé, hogy nincsenek erkölcsei.
Csodálói szerint viszont nem tett semmi rosszat, csak vígan és szabadon élt.

Raoul Renier tollából!